hvg.hu: Az első regénye, a mára több mint 30 nyelvre lefordított Hajnali láz témája szinte szó szerint az ölébe pottyant a szülei megismerkedését dokumentáló levelek formájában. Új kötete egy kamaszkori élményen alapul. Mi is volt ez pontosan?

Gárdos Péter: Egy 1962-ben, a Hernád utcai általános iskolában megtörtént botrány volt az alapötlet. Volt az osztályunkban két túlkoros – hozzánk lebukott – fiú. Mi 14 évesek voltunk, ők 16 évesek. Egy osztálytársunk behozott az iskolába néhány rossz minőségű pornográf fotót, a túlkorosok elvették tőle, és létrehoztak egy akkoriban szokatlan kereskedelmi vállalkozást: aki kifizetett 50 fillért, az 30 másodpercre bezárkózhatott a képekkel az iskola második emeleti vécéjének egyik fülkéjébe. Az üzlet három-négy hétig virágzott, komoly bevételt termelve. Aztán persze kitört a botrány. Az egyik óra végén megszólalt az osztályterembe felszerelt iskolarádió, és lerendelték a felső tagozatos osztályokat a tornaterembe, egy úttörőcsapatgyűlésre. Itt aztán elhangzott a súlyos vád: a tanulóifjúság szüleiknek verejtékkel megkeresett pénzét herdálja el! Az iskolavezetést sokkal inkább a kapitalista vállalkozás ténye háborította fel, a kamaszok szexuális túlfűtöttségét még elnézték volna… A bűnösöket persze keményen megbüntették, egyiküket kicsapták az iskolából. Arra gondoltam, hogy ebben a történetben megbújhat egy film.

hvg.hu: Tehát ezt is – hasonlóan a Hajnali lázhoz – először filmnek képzelte el és nem regénynek?

G. P.: Igen. És tulajdonképpen nem is az anekdotikus históriában láttam a lehetőséget, hanem azokban a karcos, homályos fotográfiákban, amelyeken – ott, az eredeti 62-es képeken is – egyetlen, húsz év körüli lány pózolt. Ez a négy fénykép (pontosabban a fotókon látható fiatal nő) lett aztán a forgatókönyv, és később a regény dramaturgiai kulcsa. Az a lány, aki a 60-s években felizgatja majd a 13-14 éves kamaszok fantáziáját, ám akinek önmagában is izgalmas, tanulságos sorsa van.

Fazekas István

hvg.hu: Ha jól tudom, kapott is pénzt a film előkészületeire, meg is indult a munka, majd leállították a filmet. Miért?

G. P.: Nem tudom. Tetszett a Filmalapnak a forgatókönyv, kaptunk rá előkészítési keretet, a producer Sándor Pál szerzett koprodukciós partnert. Bejártuk fél Ukrajnát, több hónapig castingoltunk, elkészültek díszlettervek, jelmeztervek, hittünk benne. Aztán a végső támogatást nem kaptuk meg a filmhez.

hvg.hu: És mivel film nem lehetett, megírta regénynek?

G. P.: Benne volt négy-öt évem, a forgatókönyv nyolc változatát írtam meg. Általában el tudom engedni a dolgokat, sőt azt vallom, hogy ebben a szakmában ez a létezés alapfeltétele, de ez a történet valahogy mégsem hagyott nyugodni. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, a forgatókönyv alapvetően másképpen mesél, máshol vannak a dramaturgiai súlypontjai, de belevágtam. Egyszer már ráadásul sikerült egy ilyen mutatvány a Hajnali lázzal, azt reméltem, másodszor is menni fog. Egyébként korábban a fejemhez vágták nem egyszer, hogy egyetlen regényt könnyű megírni, azt mindenki tud. A második, az az igazi vízválasztó! Hát akkor lássuk, gondoltam.

Fazekas István

hvg.hu: A regényről nekem a pillangóeffektus jutott eszembe. Apró véletlenek indítanak el egy olyan történéssorozatot, amely óriási megrázkódtatást okoz nagyon sokaknak, a világ sok helyén. Ennyire fontos a véletlen az emberi sorsokban?

G. P.: Nézze, én a bölcsészkaron végeztem, magyar szakon, ahol az esztétika órákon a fejünkbe verték, hogy az igazán jó alkotásokban nem lehet véletlen, az igazán jó történetben minden szükségszerű. Aztán ahogy öregedtem, egyre inkább meggyőződésemmé vált, hogy ha időben eltávolodunk az eseményektől, egyre inkább kirajzolódnak sorsunk erővonalai. Úgy értem, hogy az emberi életekben is viszonylag kevés szerepe van a véletlennek. Mintha valamennyien azt a pályát futnánk be, amelyre egyébként predesztinálva vagyunk. Persze ehhez kell a távolság. Az idő. Utólag kiderül, hogy a barátságaink, a szerelmeink, karrierünk, sőt még a betegségeink is azoknak a választásainknak a következménye, amelyek már a kezdetektől – a gyerekkorunktól – jellemeztek minket. Úgyhogy a jó regény nem tesz mást, mint felmutatja, háromdimenzióssá teszi, átélhetővé varázsolja ezt a szükségszerűséget. Vagyis az apró véletlenek, amelyekről kérdez, nem is olyan apróak, és nem is véletlenek. De kétségtelenül elindítják a pillangóhatást…

hvg.hu: Az nem egy véletlen például, hogy a huszonéves lány pont akkor sétál Moszkva utcáin, amikor a nagyhatalmú Berija épp arra jár a kocsijával, azzal a céllal, hogy nőket raboljon el?

G. P.: Szvetlana biztonságosnak hiszi a város utcáit, és ezért úgy gondolja, nincs mitől tartania az éjszakai Moszkvában. Azt sugallja neki a rendszer, hogy nem kell félni, Sztálin biztonságos világot teremtett népe számára. Az sem véletlen, hogy éppen ezekben az években kezd visszaélni a hatalmával a Belügyi Népbiztosság, az NKVD végtelen hatalmú vezetője, Berija. Van némi esély hát, hogy összetalálkoznak. A lány ráadásul tipikus áldozat, túlságosan naiv, beül egy ismeretlen autójába. Bizonyos tulajdonságai predesztinálják arra, hogy Berija szobájában kössön ki.

Fazekas István

hvg.hu: A Berija a valóságban is rabolt el fiatal lányokat és vitte őket a Kremlbe?

G. P.: Sok történész tényként kezeli az egyébként szóbeszédet. Berija éjszakánként a szolgálati autójával cirkált Moszkva utcáin, és ha lehetősége adódott, betuszkolt lányokat a kocsijába, akik aztán soha többé nem kerültek elő. A hatalom és a szexualitás viszonya egyébként régóta izgat, folyamatosan gyűjtöttem anyagot ezzel kapcsolatban. Közvetlen összefüggés létezik a hatalom, az agresszivitás és a reproduktív stratégia között. Antropológiai kutatások bizonyítják például, hogy bizonyos dél-amerikai indián törzseknél azok a harcosok, akik már gyilkoltak embert, két és félszer több feleséggel és háromszor több gyerekkel rendelkeztek. Svéd börtönökben végzett kutatások is arra jutottak, hogy az agresszív viselkedés és a reprodukciós sikeresség között mély összefüggés van: az elítélt bűnözőknek jóval több szexuális kapcsolatuk volt, mint azoknak, akiket nem ítéltek el. Hogy a hatalmi helyzet miféle szexuális visszaélésekre ad lehetőséget, erre a múlt század diktatúráiban fájdalmasan sok példát találunk, ezekből Berija csak az egyik.

hvg.hu: A Hét mocskos nap az egész 20. századot átíveli, és a hőseinek egytől egyig tragikus következményekkel járt a történelem. Ennek ellenére valami kis derű is ott van a sorok között.

G. P.: Ez tudatos törekvés volt részemről. Talán azért, mert nekem is sokat segített az életem során, ha bizonyos iróniával tudtam viszonyulni drámai helyzetekhez. A Hét mocskos napban annyi szörnyűség történik, hogy azt gondoltam:

ha iróniát csempészek az elbeszélés módjába, ha a drámák mélyén is felfedezheti az olvasó a fonákot, akkor az segít a dolgok megemésztésében.

hvg.hu: Az egyik legellentmondásosabb figura a regényben egy fiatal srác, aki beáll a legszörnyűbb időszakban a nyilasok közé, majd rájön, hogy ez mennyire rossz út, és végül zsidókat ment. Bűnös is, megmentő is, áldozat is, hiszen élete végig hordja ezt a terhet.

G. P.: A huszadik századi magyar történelem tele van hasonló dilemmákkal. Viszonylag könnyen ítélkezünk éles helyzetekben. Ezzel szemben sokszor nüanszokon múlik, hogy valaki bűnös lesz, vagy áldozat. Valaki egy nyilas banda tagjaként részt vesz a pogromban, majd megment egy zsidó családot. Hogyan és ki mondhat itt egyértelmű ítéletet? Bizonyos történelmi helyzetekben az ember nem úgy viselkedik, mint ahogy kéne. Sokszor áldozata a manipulációnak. A 20. század olyan szélsőséges helyzeteket teremtett, miközben olyannyira manipulálta a tényeket, hogy többnyire lehetetlenné tette a bölcs és helyes döntést. Az én regényem hőseiből legalábbis sokszor hiányzik ez a bölcsesség.

Fazekas István

hvg.hu: A regényben van egy hasonlóan nehezen megítélhető alak, aki – bár látszólag nem ilyen élet-halál kérdésben, de – szintén életeket tett tönkre döntésével. Ez az a kamasz fiú, aki az iskolavezetés nyomására beárulja a „pornóüzletet” vezető társait. Ő most áruló vagy a kiszolgáltatottságának áldozata?

G. P.: Néha elgondolkozom azon, mit tettem volna, ha korábban születek, és ki lettem volna szolgáltatva az akkori idők presszióinak. Ha például beinvitálnak egy szobába és azt mondják nekem: „Gárdos elvtárs, önnek jelentenie kell, mert különben nem lehet filmrendező. Vagy tönkretesszük a feleségét, öccsét, anyját”. Könnyen ítélkezünk, de valójában nem tudhatjuk, mi mit tettünk volna az ő helyükben. Vagy mondok mást. Az egyértelmű, hogy mit gondoljunk arról a csőcselékről, akik ’44 októberében a körúton köpködtek és csapkodtak, miközben az úttesten a nyilasok zsidó lányokat és asszonyokat hajtottak, hogy aztán bevagonírozzák, elindítsák őket a koncentrációs táborokba.

De mit gondoljunk azokról, akik eközben a második és harmadik emeleti lakásaik lehúzott redőnyei mögött kivártak? Féltek? Egyetértettek? Szerintem ezek a fontos kérdések.

hvg.hu: Mostanában újra fellángolt Magyarországon a kultúrharc. Követi ezeket a cikkeket, megnyilatkozásokat?

G. P.: Ugyanaz a helyzet, mint az előbb említett véletleneknél. Az időfaktor kitisztítja a dolgokat. Az 50-60-as években elhallgattattak bizonyos írókat. Ez persze egy időre szörnyű megpróbáltatást jelentett az érintetteknek. Mellesleg két dolog profitált belőle, a gyerekirodalom és a fordítás irodalma. Aztán győzött a tehetség. Ma ezek az írók a klasszikusok. A színház és a film sajnos egy bonyolultabb játszma, mert ezekhez sok pénz kell. Szörnyű lenne, ha ideológiai alapon hoznának döntéseket. Néha viszont kifejezetten mulattat egy-egy ostoba vélemény.

hvg.hu: Azon is tudott nevetni, amikor egy interjúja után Dúró Dóra meghamisította a Facebook-oldalán a cikket, majd a parlamentben is interpellált az édesapja ellen?

G. P.: A nevetés az túlzás, de nem érintett meg mélyebben. Képes vagyok rá, hogy távol tartsam magamtól az alantas támadásokat. Eszembe sem jutott, hogy belemenjek egy szélmalomharcba. Ő interpellált, én meg megvontam a vállam. Nem ért hozzá. Fogalma nincs, miről beszél. Máshonnan nézve: szánalmas. Tilos vele foglalkozni.

hvg.hu: Nem erről, hanem a NER működéséről írt nemrég Janisch Attila rendező, aki szerint lehet, hogy még most csak duma megy, de ne legyenek kétségeink, nemsokára jönnek a tettek is.

G. P.: Én nem vagyok ilyen pesszimista. Pontosabban szólva, nem tudnék úgy élni, ha engedném, hogy elborítson a kétségbeesés.

hvg.hu: A Hét mocskos nap filmtervét elkaszálták. Lesz azért még belőle film?

G. P.: A Porcelánbaba című filmemre 12 évig vártam. Egy másikat, A heccet 1979-ben írtuk Osvát Andrással, 89-ben lett belőle film. A tanítványaimnak azt papolom, hogy soha nem szabad feladni. Tele vagyok tervekkel, ambícióval.

hvg.hu: Korábban azt mondta, hogy a magyar filmiparban dzsungelharc folyik. Még mindig így látja? A Vajna-korszak előtt, illetve a rendszerváltás előtt nem az volt?

G. P.: Mindig hasonlóan nehéz volt összehozni egy filmet. Mindig is dzsungelharc volt, mert sok pénzről van szó. Bárki dönt, az egy szubjektív döntés. Csak forgatókönyv alapján lehet – és érdemes – megállapítani, hogy egy film világsiker lesz, avagy bukás, és ezt nagy amerikai mogulok sem tudják előre megmondani. Én a filmhez jutást régebben is, ma is egyfajta harcként fogtam fel.

hvg.hu: Jobb lett a magyar film a Vajna-korszakban, mint volt korábban?

G. P.: Kétségtelen, hogy nagyon jó filmek készülnek, és óriási díjeső hullik a magyar alkotásokra. De hogy egy korszak sikeresebb-e a többinél, az csak évtizedek múlva derül ki.