Beleszületni a Facebook korába olyan, mintha kidobnának a dzsungelbe egy kávéskanállal – állítja a 34 éves Simon Márton költő és slammer. Interjú.
HVG: Új verseskötetében, a Rókák esküvőjében úgy jellemzi magát, mint aki „szokott már le mindenről”. Függő alkat?
Simon Márton: Az ember folyton azt hallja, hogy éppen melyik „káros szenvedéllyel” kellene szakítania. Néhány éve, 30 évesen engem is utolért a „hagyj abba mindent” tendencia. Volt, hogy hónapokig nem ittam kávét vagy alkoholt. Rendes falusi gyerekként az is vicces lelkigyakorlat volt, amikor leszoktam arról, hogy húst egyek; ez a mai napig tart. Az alkohol és a kávé eléggé hiányzott, de hús nélkül sokkal jobban érzem magam.
HVG: Fegyelmezettnek tűnik. A Rókák esküvőjét is nagyrészt egy svungra, három hónap alatt írta Lengyelországban. Ennyire szigorú a munkában is, hogy sűrítve jöjjön az ihlet?
S. M.: Végtelenül trehány vagyok, viszont az írás az életem leglényegibb része, abban nem gányolok. Ez valóban nem megy bizonyos hangulat nélkül, de ha kell, az ember gondoskodik arról, hogy minden reggel ihlete legyen. Nem emlékszem már, hogy ezt melyik amerikai író mondta. Az, hogy a kötet java ilyen rövid idő alatt született, annak köszönhető, hogy kaptam egy három hónapos lengyelországi ösztöndíjat. Ez jól jött, beszereztem egy csomó lengyel költő angol nyelvű kötetét, heteken át nappal olvastam, éjszaka meg írtam. Itthon is ezt próbálnám csinálni, de a napi teendőim miatt korlátokba ütközöm.
HVG: Előző kötete, az öt éve megjelent Polaroidok megváltoztatta az életét. Egyik hónapról a másikra több tízezer példányt elkapkodtak belőle. Hogy áll mostanában a magabiztossággal?
S. M.: Máig nem értem, hogy a Polaroidokkal mi történhetett. A váratlan sikerben leginkább az volt a nyomasztó, hogy az ember februárról márciusra nem változik, az viszont igen, ahogy ránéznek. Mára helyretettem magamban a sikert, nem nyomaszt, inkább a lehetőséget látom benne. Ambivalens módon szerintem ez épp alázatra nevelő tapasztalat: szeressenek vagy ne szeressenek, nekem olvasni, írni, tanulni és dolgozni kell, különben nem létezem. Persze annak, hogy most a helyemen és jól vagyok, fontos tényezője, hogy rendben van a magánéletem, illetve hogy a Polaroidok után nem voltam biztos benne, hogy tudok-e még valaha verseskötetet írni. Aztán mégis. Ráadásul úgy tűnik, az új könyvnek is jó a fogadtatása, szóval sikerült nem beégni.
HVG: Gondolom, most majd jön Szakács Árpád, és jól megmondja, hol a helye. Csodálkozom, hogy Simon Mártont mint az egyik legsikeresebb körúton belüli fiatal költőt még nem találta meg a kultúrharc. Vagy tévedek?
S. M.: Szakács Árpád valóban nem írt még rólam semmit, pedig azt hiszem, mindent megtettem ezért. Furcsa, hogy még nem vették elő a slamjeimet, az ezzel kapcsolatos házi dolgozatra már jó ideje várok. Egyébként főleg a régi szövegeim nagyon dühösek és közéletiek, bár még 2017-ben is írtam egy-két „mindenkinek a kurva anyját” típusú slamet. Csak az a baj, hogy ma már a nyugdíjas nénitől a kamaszig mindenki csak ebben a stílusban tud kommunikálni. Ez elbátortalanít. Egy olyan helyzetben, amikor mindenki baromi dühös, nem látom értelmét dühösnek lenni. Ahogy lassan viccelődni sem.
| Gyerekszoba |
„Heten vagyunk testvérek, én vagyok a legidősebb, ennek minden előnyével és hátrányával” – mondja a Kalocsán született, vallásos nagycsaládban felnőtt, hamarosan 35 éves költő, slammer. A fél református énekeskönyv máig a fejében van, akárcsak a rengeteg idézet a Bibliából, amelyeket műveltsége alapköveinek tart. Ám újabban az amerikai ufó- és reptiliánvadász trash valóságshow típusú műsorokból is merít ihletet a Polaroidokkal és a slam poetryvel befutott költő. „18 évesen, Kemény István és Parti Nagy Lajos műveivel megismerkedve ért az első nagy kortárs versélmény, és a mából nézve egészen rémületesnek tartom, hogy sosem volt B tervem, egyedül az, hogy költő leszek” – teszi hozzá a Dalok a magasföldszintről című kötetével 2010-ben debütáló szerző. Az érettségi után részben ezért is költözött Budapestre és kezdett a Pázmány Péter Katolikus Egyetem esztétika–kommunikáció szakára járni. Majd később a Károli Gáspár Református Egyetemen elvégezte a japán szakot műfordító specializációval. „Azon túl, hogy időnként hangot adtak a karrierterveimmel kapcsolatos félelmeiknek, mindig támogató volt az otthoni közeg. Már az apai nagyapám is rajongott az irodalomért, a házuk tele volt könyvekkel. Egy sor költőről, például Zelk Zoltánról, Páskándi Gézáról, apámtól hallottam először. Anyám pedig, aki 10 éves koromban meghalt, bejelölte, hogy meddig szabad elhinni, amit írnak a történelemkönyvekben.” |
HVG: A düh és a viccelődés feleslegességén túl mégis állandó vita tárgya, hogy a kultúrharcot mennyire kell komolyan venni. Ön szerint?
S. M.: Erre sem tudok megnyugtató választ adni. A helyes hozzáállást talán Esterházy Marcell fogalmazta meg az egyik Facebook-posztjában, amikor azt írta, hogy „apámat nyugodtan piszkálhatjátok, mert ő bírja, de anyámért ütök”.
Jobban belegondolva: igen, nincs az a publicista, aki például Esterházy Péter életművén bármit is csorbítani tudna. Pláne nem a kormánypropaganda expanzív taplósága. Amíg ez elcsendesedik, mert idővel el fog, addig az ép eszünket kell megőrizni, és következetesen, nyugodtan képviselni az igazunkat, hogy ez baromság, aminek nem szabad állandóan felülni. Sajnálom, hogy ennek Prőhle Gergely is áldozatául esett, hogy leváltották a Petőfi Irodalmi Múzeum éléről. Őt bírtam.
HVG: Most, hogy a Rókák esküvője megjelent, többször elmondta, hogy visszatérne a slamhez, ráadásul olyan égető társadalmi kérdésekkel foglalkozna, mint amilyeneket a #metoo-kampány felvetett. Hogy áll most a projekt?
S. M.: Szerencsés vagyok, mert soha nem éltem át ilyen típusú abúzust. A kérdést mégis muszáj tematizálni, mert legtöbbször csak értetlenséget látok magam körül a témával kapcsolatban.
Ha összeszedném tíz barátomat, akik hasonlóan gondolkodnak, mint én, száz dologban nem értenénk egyet. Ezért kellene beszélnünk róla, a dolgok ott kezdődnek el. Az a baj, hogy leszoktunk a beszélgetésről. Sajnos ez az attitűd látványosan eluralkodott mindkét oldalon: mindenben csak nekünk van igazunk, a többiek gazemberek, a párbeszéd kizárt. Nincsenek értelmes, valódi kompromisszumok. Amikor össztársadalmi szinten megszűnik a kommunikáció, az a Bábel tornya. Ha az emberek képtelenek többé szót érteni egymással, szétesik a társadalom.
HVG: Ahogy az egyik korábbi slamszövegében írja: mintha egy Trabantban ülnénk, amit két irányból tolnak az ellenkező irányba, miközben be van húzva a kézifék.
S. M.: Igen. Ott tartunk, hogy nagyjából el fog fogyni a belélegezhető levegő, ha így folytatjuk, a jégsapkák rohamtempóban olvadnak, kontinensnyi le nem bomló szemét úszik az óceánban. Estig sorolhatnám. Ég a fejünk fölött a ház. És ahelyett, hogy tennénk valamit, dilettáns barmok sületlenségein nyammogunk arról, hogy lapos-e a Föld, érdemes-e beoltatni a gyereked, baj-e, ha a vécére is kamionnal jársz, vagy meg lehet-e gyógyítani a homoszexuálisokat? Érteni vélem, hogy a hatalomgyakorlás létező módja a társadalom ilyenféle álkérdések mentén történő tudatos, irányított megosztása. Nem kell ehhez politikai zsenialitás, csak kellően elvetemültnek és gátlástalannak kell lenni. Még az sem meglepetés, hogy a világ tele van elvetemült és gátlástalan emberekkel. Boldog azért nem vagyok ettől.
HVG: Viszont a slammel és a verseivel elér egy népes fiatal réteget, akiknek még bőven formálható a szemlélete, a gondolkodása. Érzi ennek a felelősségét?
S. M.: Persze. És azt a pár dolgot, amivel kapcsolatban úgy érzem, hitelesen tudom képviselni, igyekszem is. Nyitottnak, jófejnek tartom a mostani középiskolásokat, szinte csak pozitív élményeim vannak velük kapcsolatban. Noha a generációs különbségeink súlyosak. Ha belegondolok, nekem 14 évesen lett az első e-mail-címem, aki csak 4 évvel idősebb nálam, annak mondjuk 18 évesen, ha egyáltalán. Aki viszont pár évvel fiatalabb, az már csak az internet korában élt. Ez borzasztóan kis időtávon belül hatalmas változás, ami elszigeteli egymástól ezeket a korosztályokat. Nem beszélve a legfiatalabbakról, akik most nőnek fel. Elképzelni sem tudom, ez milyen tapasztalat. Ezért megértéssel és szimpátiával próbálok fordulni a legnagyobb hülyeségeket elkövető gyerekek felé is. Beleszületni a Facebook korába olyan, mintha kidobnának a dzsungelbe egy kávéskanállal. Ha ma lennék 16, valószínűleg nagyon be lennék szarva.
Iránnak az lehet a fő tanulság a most véget érő háborúról, hogy atomfegyver nélkül nem tudja megvédeni magát. Nem tudja megvédeni légterét és esélye sincs arra, hogy ehhez szükséges eszközöket szerezzen be. Izrael pedig csak azért áll le, mert Donald Trump úgy akarja.
A magyar miniszteri biztos jelezte, hogy szó sem lehet a tárgyalások felfüggesztéséről.
Magyar Péter mentelmi jogát három ügyben kérte ki a magyar ügyészség, az Európai Parlament Jogi Bizottsága pedig mindhárom ügyet a keddi napirendjére tűzte, sőt, az érintettet is meghallgatták.
Andrejszki Richárddal, a Chef Market tulajdonosával beszélgettünk annak kapcsán, hogy cége a Culinaris új tulajdonosa lett.
A független képviselő szerint a telek a Balaton-felvidéki Nemzeti Park védett területén fekszik.
