Fordulat az izraeli–iráni háborúban: Moszkva kétszeresen is elszámította magát
Oroszország sorra veszíti el szövetségeseit: Szíriából egyre inkább kiszorulnak, s az Irán elleni izraeli–amerikai fellépés is kényelmetlen helyzetbe hozza Moszkvát.
| Névjegy |
„Az Akadémia elleni támadás volt az utolsó csepp a pohárban” – mondja hazaköltözéséről a 41 éves olasz–magyar történész, aki az MTA függetlenségéért harcoló Akadémiai Dolgozók Fórumának egyik alapítója. Budapesten született édesanyja középiskolásként hirdetésben keresett anyanyelvi levelezőpartnert, hogy az olaszt gyakorolhassa. A levelezésből szerelem, majd házasság lett, a pár Bolognában talált otthonra. Az anya németet tanított, az apa banktisztviselő volt. A gyerekük a Bolognai Egyetem történelem szakát végezte el 2001-ben, a nyarakat a budapesti rokonságnál és a Balatonon töltötte. „Mindig érdekeltek a nemzetiségi, identitási kérdések és Közép-Európa, de csak a szakdolgozatra készülve merült fel bennem, hogy hasznosíthatnám a magyartudásomat.” A románt az olasz után könnyen elsajátította, így minden adott volt, hogy az erdélyi magyarság történetét kutassa. Doktori disszertációját a később a Sztálin a székelyeknél című könyvben is feldolgozott 1952–1960 közötti Magyar Autonóm Tartomány történetéből írta, majd az 1956-os magyar forradalom utáni romániai megtorlásokat kutatta. Legutóbbi művében, A várva várt Nyugat címűben a kelet-európai rendszerváltások kudarcos történetét dolgozta fel. A 2000-es évek elején a Teleki László Intézet külső munkatársa volt, 2009-től az MTA Történettudományi Intézetében dolgozik. 2018 áprilisában állásajánlatot kapott a firenzei egyetemtől, júliustól ott folytatja. Erdélyi származású, politológus végzettségű, most az egyik budapesti uniós ügynökségnél dolgozó feleségével a legendás szelterszfürdői társadalomtudományi táborban ismerkedett meg. Két kiskorú gyermekük van, Dani és Áron. Szabadidejében teremfocizik, télen az időjárás-jelentés és a síelés megszállottja. |
HVG: „Marslakóként közibénk pottyant Bottoni” – így jellemezte önt Sütő András. Segítette vagy gátolta a kutatásait ez a „státus”, amikor 25 évesen Olaszországból Erdélybe került?
Stefano Bottoni: A magyar történészek nemigen tudtak mit kezdeni akkor a sztálini nemzetiségi politikával, hisz a Magyar Autonóm Tartomány vezetői magyarok voltak, és nem voltak kevésbé kegyetlenek, mint a románok. A pártapparátus Erdélye legfeljebb egy marslakót érdekelhetett.
HVG: Honnan van a tabudöntögető bátorsága?
S. B.: Azért mertem a zárt etnikai burokban élő társadalomban a nemzeti ikonok – például Sütő András vagy Szilágyi Domokos – ötvenes évekbeli párt- vagy titkosszolgálati érintettségéről beszélni, mert nem volt veszélyérzetem. Én ebben csak jó tanulmánytémát láttam. De ahányan haragudtak rám, épp annyian támogattak is, és örültek, hogy valaki önvizsgálatot kezdeményez.
HVG: Nem tagadta, hogy erősen szimpatizált a Fidesszel az ezredfordulón. Mi vitte oda?
S. B.: A fideszes rendezvényeken voltak a legjobb csajok a kétezres években. Máig hiszem, hogy a „polgári Magyarország” nem csupán politikai termék volt, hanem a rendszerváltás után az egyik legfontosabb vízió Magyarországról, amivel akkor jó volt azonosulni. De otthonról is hoztam antikommunista attitűdöt: a budai rokonok éles erkölcsi határvonalat húztak párttagok és nem párttagok közé, és büszkén hirdették, hogy ők nem „kollaboráltak”.
HVG: Tényleg verekedett a rendőrökkel 2006-ban?
S. B.: Szerencsére gyorsan futok, és nem vagyok túl bátor, de kint voltam tüntetni. Nagy reményeket fűztem 2010 körül a Fideszhez, mert biztos voltam abban, hogy Gyurcsány Ferencet rossz kormányzásban nem lehet alulmúlni.
HVG: Mikor jött rá ennek az ellenkezőjére?
S. B.: Az elején csodáltam a „politikai kormányzás” határozottságát, antiglobalista énemnek pedig tetszett, hogy nekiment a multiknak. 2014 után jöttem csak rá, hogy a rendszer nem tud és nem is akar konszolidálódni, de 2017 elején még állandó lakcímkártyát igényeltem. Rá néhány hétre indult a CEU-ügy, majd jött a kutatók listázása a Figyelőben, a szörnyű választási kampány és a drámai eredmény. Ezek után már tudtam, hogy bárki sorra kerülhet.
HVG: Talán azért hatott önre az ijesztgetés a terrorizmussal, mert vannak róla élményei?
S. B.: Hároméves voltam, amikor a bolognai pályaudvar levegőbe repült, de fiatalkoromban Spanyolországban, Angliában is mindennaposak voltak a merényletek. Nyugat-Európa mindig tele volt konfliktussal, ám fontos tanulság – Orbán Viktornak is –, hogy képes volt megoldani őket.
HVG: Nem kísértette meg, hogy becsekkoljon a NER-be?
S. B.: Megtehettem volna. Kollégáim közül sokan – tehetséges és becsületes emberek – is betagozódtak a rendszerbe. Engem zavart azonban, hogy egy idő után a pozíciók szerzéséről és az ellenfél megsemmisítéséről szóltak a fideszes rendezvények. De a legjobban az zavart, hogy ha közéjük tartozol, tartani kell a szádat, márpedig ez nem fért meg az olasz temperamentumommal.
HVG: Lám-lám, csak kibújt önből az „idegenszívű” migráns!
S. B.: Félig komolyan valóban migránsnak mondom magam. Hiszen voltak magyar gyökereim, de sokáig nem olvastam és írtam magyarul, nem ismertem az irodalmat. Nagyon sok energiát fektettem abba, hogy ebben az országban boldoguljak, és szerettem volna, ha ez a befektetés megtérül. Tudja, az átlagbevándorlónak az az érdeke, hogy az őt befogadó ország jól működjön, mert ellenkező esetben elbukik az egész életprojekt. Azt soha nem hittem ugyan, hogy Magyarországra valaha is beköszönt az osztrák életszínvonal, de azt gondoltam, sikerrel zárul a Nyugathoz csatlakozás. Azt pedig nem tudtam volna elképzelni, hogy visszafordul félautoriter rendszerbe. És ez mérhetetlenül fáj és dühít.
HVG: Elnyert egy firenzei állást, ezzel végleg hátat fordít Magyarországnak?
S. B.: A család Budapesten marad, heti néhány napot leszek Firenzében. De az olasz egyetemi állás túl nagy lehetőség, úgyhogy ha belefáradunk a fapados járatok gazdagításába, nem kizárt, hogy középtávon Olaszország lesz az otthonunk.
HVG: Segíti a visszailleszkedését, hogy állítólag az egyik olasz kiadó felkérésére Orbán Viktorról ír könyvet? Botránykönyvnek szánja?
S. B.: Egyáltalán nem botránykönyv! Az Orbán-rendszer történelmi gyökereinek összehasonlító elemzése a célom. Orbán egy olyan világtrend része, amit bizonyos értelemben megelőzött, és ebből adódik a kezdeti előnye. Ám ez az előny rohamosan fogy. Kelet- és Dél-Európában nem a migrációs krízis a valódi probléma, hanem éppen a tömeges elvándorlás és az agyelszívás.
HVG: Mi a leginkább furcsa önnek Magyarországon?
S. B.: A nagyon passzív, gyanakvó viszonyulás a közügyekhez, szinte lehetetlen ezeket a falakat áttörni.
HVG: És mi a leginkább hasonló? Remélhetően nem a maffiát mondja.
S. B.: A maffia azért komolyabb dolog, mint a NER. Az ötvenes évek végén egy amerikai szociológus Itália egyik legszegényebb régiójában, Basilicatában szerzett tapasztalatai alapján írta le „az erkölcstelen familizmus” fogalmát, ami a társadalom olyan mérvű diszfunkciója, amikor felbomlik klánokra, és mindenki csak a saját boldogulásával törődik, akár a közösség kárára is. Úgy tűnik, a mai Magyarországon hasonló törzsi logika működik.
