Ha egyszer megírják a kortárs magyar képzőművészek külföldi szerepléseinek krónikáját, minden bizonnyal önálló fejezetet kap a Maurer Dóra életművének keresztmetszetét a londoni Tate Modernben bemutató, augusztus 5-én nyíló kiállítás. A Kossuth-díjas művész alkotásai évtizedek óta rendszeresen láthatóak külföldi kiállításokon – az artPortal online művészeti platform kimutatása szerint átlagosan havonta nyílik olyan tárlat a világban, ahol szerepelnek munkái –, a Tate Modern tárlata mégsem csak egy a sok közül. A Műértő Magyar Power 50 nevű listáján, amely a hazai művészeti színtér ötven legbefolyásosabbnak ítélt szereplőjét állítja sorba, Maurer Dóra tavaly a 4. helyen volt.

A londoni múzeum napjaink képzőművészetének csak a New York-i MoMA-hoz mérhető súlyú kiállítóhelye, kánoncsináló intézménye. Nem mellesleg abban a városban működik, amely az aukciós és a galériás piacot tekintve is Európa legnagyobb műkereskedelmi központja, ahol egy múzeumi siker az átlagosnál gyorsabban csapódhat le a gyűjtői érdeklődésben.

Maurer Dóra tartós, és most újabb szintet lépő presztízse a fokozott nemzetközi jelenlétért hol több, hol kevesebb sikerrel küzdő hazai kortárs művészet egésze számára bátorítást jelent. A Tate Modern jelentőségét nem elsősorban látogatóinak magas száma adja. Az utóbbi évek közel hatmilliós nézőszámával a világ múzeumainak rangsorában a hetedik, a modern és kortárs profilú intézmények között az első helyen áll, ennél is fontosabb azonban a múzeum gyűjteményének és tárlatainak kiugró minősége. Elég egy pillantást vetni az aktuális programra: Maurer Dóra mellett többek között az orosz avantgárd egyik vezető alakja, Natalja Goncsarova és napjaink egyik szupersztárja, az izlandi származású dán képzőművész, Ólafur Elíasson szólóshow-ja látható.

A magyar művésznő kiállítása szenzációnak tekinthető, de távolról sem előzmények nélküli. Ezek közé tartozik a kelet-közép-európai térség, ezen belül Magyarország második világháború utáni, különösen az 1960-as és az 1970-es évek képzőművészete iránti fokozódó érdeklődés. A kitüntető figyelemért a hazai szcéna szereplői is sokat tettek, többek között a nemzetközi művészeti vásárokon való rendszeres szerepléssel, a hazai neoavantgárdot bemutató reprezentatív Bookmarks kiállítássorozattal, amelynek szervezői között ott volt a Maurer Dórát képviselő Vintage Galéria is.

Fontos fejlemény, hogy a hazai műgyűjtők bekerültek a nagy múzeumok regionális akvizíciós bizottságaiba és más testületeibe. Ugyanebbe az irányba hat a múzeumok kollektív önvizsgálata és erősödő készsége a korábban egyoldalúan a nyugat-európai és amerikai művészekre fókuszáló, másfelől a női alkotókat hátrányosan megkülönböztető művészeti kánon revíziójára. Miközben megszaporodtak a hazai képzőművészeknek szóló meghívások jelentős külföldi múzeumi tárlatokra, kereskedelmi galériák bemutatóira, egyre több kortárs magyar munka bukkan fel a nagy nemzetközi aukciósházak, főként a Sotheby's kínálatában. Maurer Dóráéi mellett több vezető hazai kortárs művész, így Keserü Ilona és Bak Imre munkái is bekerültek a legfontosabb múzeumok állandó kollekcióiba.

London már rég nem ismeretlen terep Maurer Dóra számára, mint ahogy a Tate Modern sem. A művész 1968-tól kezdve számos nemzetközi grafikai biennálén és triennálén vett részt – utazásait, nemzetközi kapcsolattartását könnyítette, hogy ausztriai emigrációban élő festőművész férje, Gáyor Tibor révén ő is megkapta az osztrák állampolgárságot –, és ezek egyikén ismerkedett meg John Christie-vel. Ő akkor a BBC művészeti műsorának operatőre volt, nevét többek között a John Berger író-műkritikus-festővel folytatott művészeti témájú, könyvben is kiadott levelezése tette ismertté. Christie „beajánlotta” Maurer Dórát a Tate-ben, ahol hallgattak rá, és két grafikát vásároltak tőle.

Ebben döntő szerepe volt Ronald Alley-nek is, aki 1965 és 1986 között a múzeum egyik gyűjteménykezelője volt; ekkor került a kollekcióba Maurer Dóra két emblematikus, 1974-ben, illetve 1975-ben született munkája, a Környomok és a Hét hajtogatás. A mostani kiállítás kurátora, Juliet Bingham hangsúlyozza, az intézmény a Tate Modern 2000-es önállósodása óta dolgozik azon, hogy gyűjteménye méltó módon reprezentálja Maurer Dóra munkásságát. Végül több, a művész műtermében tett látogatást követően, amelyeken akkor még kurátorként részt vett az időközben a Tate Modern igazgatójává előlépett Frances Morris is, 2013-ban a múzeum Oroszországi és Kelet-európai Akvizíciós Bizottságának nagyvonalú támogatásával sikerült megvásárolniuk egy jelentős, grafikákat, filmeket és fotókat is tartalmazó műtárgyegyüttest.

A mostani, szokatlanul hosszú ideig, jövő júliusig látogatható tárlat már elsősorban a múzeum saját kollekciójára építhet. Ez azonban sem a kurátor, sem Maurer Dóra szerint nem jelent korlátot, mivel ez az állomány jól reprezentálja munkássága egészét. Szerepelnek a tárlaton olyan művek is – szám szerint öt –, amelyeket jelenlegi tulajdonosaik később a múzeumnak adományoznak, és nem hiányoznak a – részben magyarországi – magángyűjteményekből kölcsönzött művek sem. Bingham egy másik kurátort, a berlini Új Nemzeti Galéria egykori igazgatóját, Dieter Honischt idézi annak érzékeltetésére, miért fontos Maurer Dóra jelenléte a Tate Modernben: „A valóság és a valóság állandó változásainak megjelenítése foglalkoztatja, és bármilyen műfajban alkot is, ugyanazokat az elveket alkalmazza.”

Ez a következetesség – ha úgy tetszik, szigor –, amely ugyanakkor játékossággal párosul, a szabályok betartása és a szabályok által rögzített keretek közül való kilépés egyidejű igénye teszi munkáit egyedivé, könnyen azonosíthatóvá. Példaértékű a kurátor számára az a megközelítés, amit a művész maga így fogalmazott meg, amikor első munkái bekerültek a gyűjteménybe:

„Szándékom az, hogy egy módszert javasoljak a gondolkodásra és a létezésre. Keresem az utat, hogy élő kontaktusban maradjak a világgal.”

A kurátor még hozzáteszi: azért is fontos, hogy Maurert bemutassák, mert alkotásai nemcsak a neoavantgárd más művészeire voltak nagy hatással, hanem az utánuk következő nemzedékekre is.

Maurer Dóra közreműködött a londoni kiállítás előkészítésében, de a szerep szokatlan volt számára, mivel korábbi tárlatait rendszerint maga rendezte. Kivételt csak a Vintage Galériában tartott utóbbi bemutatói jelentettek, amelyeknek kurátora Pőcze Attila, a galéria vezetője volt. Ilyenkor, mondja Maurer, örül, hogy más szempontok érvényesülhetnek, mint az ő „mi miből következett” összefüggésrendszerében. Ebből tanul is, új összefüggésekre figyel fel, következő lépéseket mérlegel. Elégedett a tárlat elmélyült tanulmányokat tartalmazó katalógusával is, és úgy érzi, ha valaki csak a képeket nézi, kiderül számára, hogy

„ő egy jókedvű, az élet köznapi területeit a munkába bevonó ember, és nem egy szigorú, vaskalapos konstruktív-konkrét művész, ahogy emlegetni szokták”.

Tudatában van a kiállítás jelentőségének, de kicsit ijesztőnek is tartaná, ha az „túlzott ismertséget, zajos fordulatot, elvárásokat hozna”, mivel a munkát, mint eddig is, csak nyugalomban és csöndben tudja elképzelni.

A művész galeristája arra számít, hogy a szakmai ismertségtől a közismertséghez vezető úton fontos lépést jelentő tárlat hatással lesz Maurer műveinek globális piacára. Az új művek száma ugyanakkor véges, és mivel a gyűjtők a régebbi alkotásaitól is csak ritkán válnak meg, nem lesz könnyű dolga annak, aki most szeretné beemelni gyűjteményébe Maurer Dóra munkáit.