Hannah Gadsbyből a trauma csinált sztárt. Egész pontosan a saját traumája. Dühös, sebzett, érzékeny és átkozottul vicces, ebben az állapotban pedig olyan összefüggéseket tud láttatni a világban, amelyre csak a legnagyobb stand-uposok képesek.

Most a Netflixen a napokban debütált új show-műsora, a Douglas adja ennek az írásnak az apropóját, de hogy közelebb kerüljünk a Hannah Gadsby-jelenséghez, vissza kell mennünk a két évvel ezelőtti mesterművéhez, a Nanette-hez.

Hannah Gadsby

IMDB

A Nanette-ben – amely meghozta számára a világhírt – Gadsby nagyon bátran, intelligensen robbantotta szét az ismerős elképzeléseinket arról, hogy mi a vicces és hogy kin vagy min nevetünk. És ezzel zavarba hozta a közönséget. Mert mit csináljon a közönség, ha a – leszbikus és autista – humorista az ellene elkövetett nemi erőszakról vagy homofób támadásról beszél? Ha a legmélyebb, legsúlyossabb traumáit tárja fel a nagy nyilvánosság előtt? Akkor most nevetni kell? Vagy tapsolni? Vagy csak csendben lenni?

Gadsby elképesztő mesterségbeli tudással játszik a hallgatósága nevető reflexeivel, a feszültséggel és a kiengedéssel. Hol a gyomrukat szorítja össze, hol a sírásig nevetteti őket. És a nagy röhögés közepette sikerül megértetnie valamit a traumája, a kirekesztettsége súlyából.

A Nanette a stand-up határait feszegette, olyannyira, hogy Gadsby a színpadon azt is bejelentette: visszavonul. Leásott ugyanis a poénok gyökeréig, és egyik traumára bukkant a másik után, ami azt is jelentette, hogy a hagyományos értelemben már nem lehet vicces, és a poénok kedvéért nem akar résztvenni a saját maga elnyomásában.

Egy egész karriert építettem a saját magam becsmérlésén alapuló humorra, és többé nem akarom ezt tenni. Értitek ti, mit jelent saját magad becsmérlése, ha már eleve kirekesztve létezel? Az nem alázat, hanem megalázottság. Semmibe vettem magam, hogy beszélhessek, hogy engedélyt kérjek a megszólalásra, és egyszerűen nem akarom már ezt tenni, sem magammal, sem mással, aki velem azonosul. Ha ez azt jelenti, hogy a stand-upos karrieremnek vége, hát legyen

– hangzott a Nanette egyik híres manifesztuma.

Ha a stand-up egyik mozgatórugója a meglepetés, akkor a Nanette mindenkit meglepett a műfajával. Nehéz behatárolni, és Gadsby a mai napig poénkodik ezen. Innen nézve performansz, onnan nézve memoár. Mások azzal vádolták, hogy leckéztetett, megint mások TED-előadásnak nevezzék a műsorát. Pedig Gadsby csak annyit tett, hogy nevettetett és megdöbbentett.

Mindemellett Gadsby témaválasztása kincsesbánya egy társadalomtudósnak (vagy egy pszichológusnak, ha már ennyi traumáról van szó). A hatalmas sikerében szerepet játszott, hogy a Nanette a Me Too mozgalom kellős közepébe robbant be, és Gadsby show-műsorba gyúrt dühe és fájdalma, a tűpontos meglátásai saját nőiségéről, leszbikusságáról, a beépült homofóbiáról, az intézményesített nemi diszkriminációról, a férfi privilégiumokról mintha egy hangszóró erejével szólalt volna meg ebben a korban.

via GIPHY

A Nanette megváltoztatta Gadsby életét, és valahol megváltoztatta a stand-upot is. Provokált és forradalmat csinált. A karrierje pedig nem hogy véget ért, hanem szárnyalni kezdett.  A műsor forradalmiságát több díjjal értékelték, besöpörte többek között az Emmyt, és az addig főleg Ausztráliában ismert humorista világhírű lett – azt mondja, egész jól viseli.

IMDB

Ha a Nanette vezérmotívuma a trauma volt, az új show, a Douglas – már sokkal könnyedebb, játékosabb hangnemben – az autizmust járja körbe, de azért marad tér és figyelem arra is, hogy Gadsby beszóljon az amerikaiaknak, művészettörténeti eszmefuttatásokba bocsátkozzon (nincs is szórakoztatóbb, mint nevetve tanulni), és kielemezze a Tini Nindzsa Teknősök névadási filozófiáját.

Ha a Nanette a túlélésről szólt, a Douglas arról, hogy a traumák után is van élet.

Mint a szakmában sokan, Hannah Gadsby is a saját életét használja munkaeszközként. És ebben az életben aztán van alapanyag. Ausztrália legnagyobb szigetén, Tasmánián nőtt fel öt testvér legkisebbikeként. Ez az a hely, ahol 1997-ig illegális volt a homoszexualitás, vagyis minden adott volt az induló traumákhoz egy leszbikus fiatalnak, aki a környezete nyomására lényegében beépítette saját magába a homofóbiát – vagyis az önutálatot.

IMDB

Erre rakódott rá az autizmusa, amelyről úgy négy éve, nem sokkal a negyvenedik születésnapja előtt kapott hivatalos diagnózist, de amellyel gyerekkora óta együtt kellett élnie, és kicsi kora óta nem találta a helyét, elszigetelve érezte magát, nem értette a világot maga körül.

Fiatalkorában volt egy hajléktalan időszaka is, amikor a sorsa nagyon más irányba is fordulhatott volna, de néhány idegösszeomlás után visszakapaszkodott az életbe, és művészettörténetet tanult az egyetemen.

Mindig is érezte, hogy más, mindig is gondjai voltak a társas kapcsolatokkal, a szabályokkal. Viszont vicces volt, és amikor 2006-ban benevezett egy stand-up versenyre, rögtön meg is nyerte. A jól felépített poén lett a kapcsolódási pontja a többi emberhez.

Gadsby megkönnyebbülésként élte meg az autizmus diagnózisát. Az mondja, korábban mindent egy hamis kiindulópontból próbált megoldani, de ma már világosan lát sok mindent. Például azt, hogy miért érezte úgy magát egész életében, mint egy földönkívüi.

Mint az egyetlen józan ember egy részegekkel teli szobában. Vagy fordítva.

A diagnózissal megkapta a kulcsot saját magához.

A stand-up határait még mindig feszegeti. A Douglas legelején például majdnem negyedórán át beszél arról, hogy mi vár a nézőkre a műsorban. Kicsit olyan, mintha egy bűvész jó előre elárulná a trükkjeit, de aztán kiderül, hogy ezt a struktúrát az autizmus játékszabályai iránti tisztelet is szülte. Hogy ne legyenek meglepetések, mindenki érezze biztonságban magát.

És mint aki békét kötött magával, nem bánja, ha az elején kicsit ellenszenves. „Elvégre ez egy show az autizmusról. És az autista emberek ritkán tesznek elsőre jó benyomást. És a többség le is ír minket emiatt.” Bezzeg akik kitartanak, elnyerik a jutalmukat: megismerhetnek egy egészen különleges embert egészen különleges gondolatokkal.

Egy olyan embert, aki a maga autizmusát és a híresség platformját kihasználva csodálatos határozottsággal szól be az oltáselleneseknek – értik, egy autista az oltásellenesek ellen! –, mert dühíti, hogy kimaradnak ebből a vitából. „Vagy az van, hogy az oltásellenesek az mondják, az autizmus rosszabb mint a polio, vagy más emberek azt mondják, az oltásellenesek idióták. Csakhogy az autizmus nem egy börtön. Nem egy fogyatékosság, mindössze az van, hogy a világ hihetetlenül megnehezíteni a működésünket – és senki nem kérdezi meg, hogy az autizmussal élők mit gondolnak” – vezette le a New York Times-nak adott interjúban.

A Douglas végén pedig az is kiderül, hogy mit gondol Louis C.K.-ről. Tényleg egy vicc az egész.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: