szerző:
Vándor Éva
Tetszett a cikk?

Egy thriller visszafojtott feszültségével bontakoznak ki három nap történései Emma Donoghue Hívnak a csillagok című regényében, ahol az 1918-as spanyolnátha-járvány árnyékában szorulnak be a női sorsok egy szülőszoba falai közé. Az ír szerző a női testvériségnek egy olyan rezgését mutatja be, amellyel ritkán találkozunk az irodalomban.

©
Szerzői és kiadói terveket ritkán támogatnak meg annyira az aktualitások, mint tette azt a koronavírus-járvány Emma Donoghue Hívnak a csillagok című könyve esetében. A korábban A szoba című regényével nagy sikert arató ír szerző még 2018 októberében kezdte el írni ezt a tényekből szőtt regényt, az 1918-as nagy influenzajárvány százéves évfordulójából ihletet merítve. Az utolsó változatot 2020 márciusában adta le a kiadónak, de onnantól már nemcsak az évforduló adta az aktualitását, hanem egy új járvány is. Az apropót szívesen megspóroltuk volna, de a száz évvel ezelőtti helyzetek tanulságait ma sem lehet – ezt remekül illusztrálja Emma Donoghue könyve.

Amióta csak felbukkant a koronavírus, a szakemberek és kevésbé szakemberek nem győzik hangsúlyozni, mennyi mindent meg kellene tanulnunk a járványból – miközben a tanulás lehetősége adott volt (vagy mondhatnánk úgy is, hogy már elszalasztottuk), hiszen a száz évvel ezelőtti spanyolnátha már feladta a leckét a maga rengeteg halottjával – a becslések 17 milliótól 100 millióig terjednek.

Bár a Hívnak a csillagok cselekménye 1918-ban játszódik, Emma Donoghue kísértetiesen ismerős képet rajzol a járványról, mi pedig kénytelenek vagyunk megadni magunkat a klisének, miszerint a történelem tényleg ismétli önmagát.

Karantén, maszkellenesség és halottak milliói: így pusztított száz éve a spanyolnátha

Becslések szerint a 20. század elején 20-50 millió ember halálát okozta az emberiség írott történelmének második legsúlyosabb járványa, a spanyolnátha. A vírustörzs ugyan különbözik, a mindennapokban mégis nagy volt a hasonlóság a 100 évvel ezelőtti és a mostani mindennapok között. Helytelenül hordott maszkok, karantén és járványkórházak - Nagyítás fotógaléria.

A regény középpontjában hangsúlyosan nőügyek állnak, a főszereplők nők, a férfiak csak a háttérben, a sztori színesítéseként bukkannak fel, igaz, ehhez képest aránytalanul nagy hatásuk és befolyásuk van a nők életére. És a helyszín is a női lét egyik meghatározó terepére hív: a szülészetre. Pontosabban a lázasszülészetre, hiszen járvány van, és a kór a terhes nőket sem kerüli el. Az itteni történések intenzitása az olvasóra csukja az ajtót, 300 oldalon át nem is szabadulunk ennek a folyton a tragédia határán egyensúlyozó térnek a szorításából, miközben az író sok-sok párhuzamos világot és sorsot szorít be egyetlen szobának a falai közé.

A létszám- és eszközhiánnyal, illetve a betegek folyamatos áradatával küzdő kórházban mindössze három napot töltünk el a regény főhőseivel, a 29 éves Julia Powers nővérrel, aki napról napra, óráról órára elszántan rángatja ki a betegeit a halál torkából; a brutális írországi árvaházi rendszer túlélőjével, a kórházba önkéntesként érkező Bridie Sweeneyvel; illetve a titokzatos Sinn Fein-aktivista leszbikus orvossal, Dr. Kathleen Lynn-nel. Rájuk bízza az egészségügyi rendszer és a szerző a terhes nők testét és életét ebben a három napban, amelynek a történései egy thriller visszafojtott feszültségével bontakoznak ki a regényben, háttereként pedig Donoghue néhány érzékletes ecsetvonással felvázolja 1918 Dublinját, amely egyszerre nyögi az első világháború, a járvány és az 1916-os lázadás következményeinek a terhét.

Ezek közül a járvány leírása tűnhet kísértetiesen univerzálisnak az elmúlt évünk tapasztalaiból kiindulva. Mintha csak Müller Cecília hangját hallanánk a fejünkben az ír kormány 1918-as hirdetményét olvasva:

A kormány kézben tartja a helyzetet. Lecsengőben van a járvány. Igazi veszélyt már nem jelent, csak a vakmerők számára, akik lábon akarják kihordani a náthát. Aki betegnek érzi magát, jelentkezzen, és két hétre feküdjön ágyba. Vajon ugyanennyi halott lenne, ha a beteg ágyban maradna fekve?

1918 Dublinja legalább olyan tanácstalanul állt a járvány előtt, mint mi az elmúlt egy évben. És ismerős lehet az az állampolgári bizalmatlanság is, amely Julia Powers szavaiban köszön vissza, amikor a fiatal segédjét, aki arról érdeklődik reménykedve, igaz-e, hogy a járvány lecsengőben van, azzal józanítja ki, hogy

Ez propaganda, Bridie. Kormányzati hazugság.

Donoghue főhősének, Powers nővérnek nemcsak a lázasszülészet embert próbáló közegében kell eligazodnia, hanem a járvány sújtotta külvilágban is, és a felismeréseiből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a háború és a járvány nem tesz jót az igazságnak sem.

Emma Donoghue
©

„Emlékeztettem magamat arra, hogy a hírek fele pusztán kitaláció. Manipulált tények a közhangulat javítása érdekében, de legalábbis cenzúrázott tájékoztatás, hogy elkerüljék a még nagyobb kétségbeesést” – kapunk betekintést egy fiatal nő száz évvel ezelőtti valóságértelmezésébe. És igen, a járványt akkor is sokan képzelgésnek tartották, az egészségügy akkor is az emberi teljesítőképesség határán működött, és a kormány akkor is összezavarta az embereket a maga tanácsaival – Julia Powers például nem tud napirendre térni a felett, hogy hagymaevésre biztatják az embereket a „rejtélyes kórság” elleni harcban.

A járványhangulat érzékeltetése azonban csak a hátteret szolgálja azokhoz a női sorsokhoz, amelyeket a lázasszülészeten ismerünk meg. Ezeknek a bemutatásakor a szerző kénytelen újraértelmezni mindazt, amit az akciójelentekről gondolunk, egész pontosan ezek maszkulin kontextusát. A kultúra a férfias erők összecsapásához szoktatott minket, Emma Donoghue azonban csatatéri jeleneteket megszégyenító szülőszobai harcokat örökít meg.

Ha Mundruczó Kornél a Pieces of a Womanben a filmtörténet egyik legnagyobb erejű szülésjelenetét rendezte meg, akkor Emma Donoghue az írói eszköztárával alkotott emlékezeteset a szülőszobában. A regényben végig az emberi létezés valóságaként, részletekben menően jelenik meg a test, legyen szó hányásról vagy vizeletről, szoptatásról vagy vérzésről, életről vagy halálról. A plasztikus leírások ugyanakkor a szereplők ereje és bátorsága előtti tisztelgésként is értelmezhetők. Kétség nem fér hozzá: ez egy csatatér.

A szerző például kíméletlenül fogja az olvasót, és bevezeti az egyik beteg, Mrs. Garrett lábai közé, ahonnan épp egy halott kisbabát harcol ki Powers nővér. És valahol az olvasó is kénytelen könyékig tocsogni a vérben, amikor Powers nővér egy szuperhős erejével tör még utat magának a betege méhébe, hogy a halottszülés után megkaparintsa a bent ragadt méhlepényt, és ezzel megmentse legalább az anya életét. A felkavaró, brutális jelenetből az író nem spórolt ki egyetlen jelzőt vagy hasonlatot, egyetlen színt vagy hangot sem – szavakkal dolgozik, de a zsigereinkre hat.

És egyetlen jelenettel olyan társadalmi korrajzot fest fel, amelyből könyvtárnyi következtetést lehetne levonni, és amelyre egy teljes történelem-, szociológia-, vagy gendertanszék rávethetné magát. A kevés férfi szereplő egyikének, a beteghordó Groyne-nak az egyik gúnyos megjegyzése indítja el a párbeszédet a nők szavazójogáról – a járvány, a háború és a lázadás mellett a kor másik forró témájáról. Groyne részéről elhangzik a kikezdhetetlennek gondolt érv: amíg a nők nem szolgálnak a háborúban, addig nem jár nekik a szavazati jog. Powers nővér emlékezteti, hogy sok nő ápolóként vagy sofőröként igenis szolgál a háborúban, így még erősebb érvet kell előhúznia Groyne-nak, és ő meg is teszi: „De a véradót nem fizetik meg, ugye? Nem úgy, mint mi legények. Tényleg jár a beleszólás az Egyesült Királyság ügyeibe annak, aki nem hajlandó akár az életét áldozni a királyért?”

Egészségügyi életkép az 1918-as járvány idején
©

A kérdés felháborítóan szomorú iróniája szinte mellbevágja az olvasót a vérben ázó szülészeten, a dühös Powers nővér pedig a saját eszközeivel próbál meg igazságot tenni:

Nézzen szét itt, Mr. Groyne! Minden nemzet itt vesz először levegőt. A nők az idők kezdete óta fizetik a véradót.

Az ír nők reprodukciós kiszolgáltatottsága nemcsak a szereplők élettörténetén keresztül jelenik meg, hanem néhány kiszólásban is. A „protestáns, szocialista szüfrazsett, a köztársaságpárti lázító” Lynn doktor (címkékből sosem elég, amikor a hatalom a saját rendjét tartja szem előtt) mutat rá az összefüggésre, hogy Írországban azért veszítenek el másfélszer annyi fekvőbeteget, mint Angliában, mert „az ír anyák túl gyakran szülnek”.

Nagyon örülnék, ha a szentatya a hatodik szülés után felmentést adna nekik

– mondja a huszadik század eleji Írország tabuit döntögetve.

Donoghue hősei a vallási és társadalmi előítéletek szorításában vergődnek, a történeteik pedig újra meg újra átszakítják ennek a kegyetlen és értelmetlen szabályrendszernek a szövetét. A könyvben ugyanis nemcsak a járvány, hanem a nőgyűlölet sújtotta Dublin is felsejlik. A Powers nővér által felügyelt lázasszülészeten megforduló nők a sorsukkal mutatnak rá annak a világnak az abszurditására, amelyben létezniük kell.

Powers nővér egyik betege például hiába teljesíti be „a női princípiumát”, mivel házasságon kívül esett teherbe, a katolikus egyház által működtetett rendszer elragadja tőle a gyerekét. Honor White-nak a történetén keresztül férkőzik be a fikcióba az írországi anya- és gyerekotthonok horrorja. Honor White-ot ugyanis hajadon anyaként megrágja és kiköpi a társadalom, ahogy tette azt sok ezer másik sorstársával, miután valamiféle „perverz vallási morálból” kiindulva az ír társadalom megegyezett abban, hogy egy nő nem nagyon követhet el nagyobb bűnt, mint hogy férj nélkül teherbe esik.

A bűnért pedig büntetés és börtön jár, erre találták ki a jótékonysági intézménynek címkézett anyaotthonokat, ahonnan nagy eséllyel a gyerekük nélkül távozhattak csak – vagy mert a brutális körülmények miatt a gyerek meghalt, vagy mert erőszakkal elvették tőlük, hogy örökbeadják. Amikor a főhős belső monológjában azt halljuk vissza, hogy „nem könnyű a hajadon anyák élete”, az az anyaotthonokról nemrég megjelent dokumentumok fényében finoman szólva is eufemizmus.

„Perverz vallási morál" nevében nyomorították meg nők tízezreinek életét

Az állam, a társadalom és az egyház is csődöt mondott azokban az írországi anya- és gyerekotthonokban, amelyeknek meg kellett volna védeniük az ott élő nőket és gyerekeiket, ehelyett válogatott visszaélésekkel nyomorították meg az életüket. Írországnak most kezdenie kell valamit a sokkoló felismerésekkel, amelyek egy, a héten nyilvánosságra hozott jelentésből derülnek ki.

Powers nővér másik lázas betege a 12. gyerekével terhes, és ezzel tökéletesen illusztrálja a népszerű mondást, miszerint egy nő addig nem szereti az urát, amíg tizenkettőt nem szül neki. Még ha bele is hal.  Egy harmadik beteg mindössze 17 éves, neki nemcsak a szervezete nem áll még készen a szülésre, de a saját testéről sincsenek ismeretei, azt hiszi, hogy a babája majd a köldökén keresztül fog megszületni.

A mindenre magyarázatot kereső embernek mindig is komoly feladatott jelentett a járványok eredetének, értelmének, okainak és következményeinek a megértése. A legkézenfekvőbb pedig egy nagyon is ősi világnézeti magyarázat, ahogy Lynn doktor mondja: „A csillagokra mindent rá lehet fogni.” A könyv címe – Hívnak a csillagok – is ezt a magyarázatot veszi kölcsön: „A középkori Itáliában azt tartották, hogy a betegség a bizonyíték arra, hogy az ég irányítja a sorsot, az embereknek szó szerint megvan a maguk csillagzata.” És máris érthetővé válik, miért is lett influenza az influenza: influenza delle stelle, az az a csillagok hatása.

A könyv főhőseinek az életét azonban nem annyira a csillagok irányítják, mint inkább a nőgyűlölet, a bigottság, a szegénység és a bántalmazás. Talán túlságosan is hozzászoktunk ahhoz, hogy egy regény akkor komoly, ha legalábbis egy háborút dolgoz fel, de Emma Donoghue komolyan veszi azokat is, akik nem az életek kioltására, hanem a megmentésére teszik fel a maguk életét, és ezzel a női testvériségnek egy olyan rezgését mutatja be, amellyel ritkán találkozunk az irodalomban.

Emma Donoghue: Hívnak a csillagok, 21. Század Kiadó, 3990 forint

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
Krekó Péter: "A harc, amit a kormány folytat, szinte örökre fenntartható"

Krekó Péter: "A harc, amit a kormány folytat, szinte örökre fenntartható"

Műholdról vigyáznának az amazóniai erdőre a brazilok

Műholdról vigyáznának az amazóniai erdőre a brazilok

Két budapesti kerület kapott pénzt a kormánytól, mindkettő fideszes vezetésű

Két budapesti kerület kapott pénzt a kormánytól, mindkettő fideszes vezetésű