2022. szeptember 13-án 91 éves korában meghalt Jean-Luc Godard Oscar-díjas filmrendező, a francia új hullám egyik legjelentősebb alakja – tudatta a Libération nevű francia lap. Godard nevéhez olyan filmtörténeti remekművek kötődnek, mint a Kifulladásig, a Bolond Pierrot vagy A megvetés.

Jean-Luc Godard 1930. december 3-án született Párizsban egy francia-svájci gyökerű családba, de a gyermekkora nagy részét a svájci Nyonban töltötte, ahol az apja egy klinika főorvosa volt. 1949-ben felvételt nyert a Sorbonne etnológia szakára, közben pedig lelkesen látogatta a párizsi diáknegyed filmklubjait. Így ismerkedett meg a francia új hullám későbbi nagyjaival, François Truffaut-val, Jacques Rivette-tel és Claude Chabrollal, valamint a „cinéma vérité” elnevezésű dokumentumfilm-stílus megalkotójával, Jean Rouch-sal. Godard egy olyan generáció tagja volt, amelyik különös fontosságot tulajdonított a filmművészetnek. „Az 1950-es években a ’kamera’ szót majdnem annyian ismerték, mint a ’kenyér szót’. Ma már ez nincs így. (…) Az elején azt hittük, hogy a mozi a megismerés egy új eszközeként, egy mikroszkópként, egy teleszkópként jelenik majd meg, de nagyon hamar megakadályozták, hogy betöltse a szerepét és egy csörgő lett belőle. Manapság a mozi már nem nyújt látnivalót, csak látványosságot kínál” – emlékezett vissza a rendező egy interjúban.

Godard az 50-es években kritikusként kezdte a filmes pályáját a neves Cahiers du Cinéma nevű szaklapnál, az írásnál azonban jobban izgatta a filmkészítés. Ez azonban nem volt olcsó mulatság, így a leendő rendező gátépítőként, majd telefonközpontosként kezdett el dolgozni Svájcban, hogy előteremtse a pénzt az első rövidfilmjei finanszírozására.

1960-ban mutatták be az első nagy játékfilmjét, a Jean Seberg és Jean-Paul Belmondo főszereplésével készült Kifulladásig című alkotást, amely már magán hordozta az új hullám jellemzőit. Godard és az új hullámos filmrendezők szakítottak a korábbi filmes konvenciókkal a narratíva, a vágás és a vizuális stílus tekintetében, az alkotásaik pedig gyakran foglalkoztak a kor társadalmi és politikai témáival, amelyek bemutatásakor sokszor éltek az irónia eszközével is. Mint ahogy a rendező 75. születésnapja apropóján a HVG hetilapban megjelent cikkünkben említettük, a Kifulladásig című filmhez „nem készült forgatókönyv. Godard egyik napról a másikra írta meg a vázlatos dialógusokat, amelyeket a próbák között, sőt azok során is átdolgozott. Improvizációs munkamódszerét később már odáig fejlesztette, hogy felvétel közben, a kamera mögül súgta a szereplőknek, hogy mit kell mondaniuk: ez azután a vásznon különös, elvont hatásokat eredményezett.”

Godard-t a következő években többek közt olyan témák foglalkoztatták, mint a gyökértelenné váló, eszményt kereső hősök (A kiskatona, 1960) és az emberi állhatatlanság (Éli az életét, 1962). Mindkét film női főszerepét a korábban semmilyen filmes tapasztalattal nem rendelkező Anna Karinára osztotta, aki a későbbi felesége lett. Godard életművét a „három Anne korszakára is szokták bontani” – írja a Fidelio, a második felesége ugyanis Anne Wiazemsky színész-író, utolsó partnere pedig a színész-rendező-forgatókönyvíró Anne-Marie Miéville, aki haláláig Godard-ral volt. Anna Karina szerepelt a Kifulladásig mellett talán a két legismertebb Godard-alkotásban is, a film noirt és disztopikus science fictiont ötvöző Alphaville-ben és a bűnügyi roadmovie-ként is definiálható Bolond Pierrot-ban.

Godard a 60-as évek közepére óriási hírnévre tett szert. A Brigitte Bardot főszereplésével készült A megvetés hozta meg a legnagyobb közönségsikert számára. Nem sokkal ezután Hollywoodból is megkeresték, hogy rendezze meg a Bonnie és Clyde című filmet, ám erre nemet mondott, mivel fenntartásai voltak az amerikai filmgyártás rendszerével szemben. Az ezekben az években készült filmjeit (Made in USA, Két-három dolog, amit tudok róla) általános kiábrándultság jellemzik, A kínai lány (1967) pedig már nyilvánvalóvá tette vonzódását a baloldali eszmékhez.

Godard 1968 tavaszán aktívan részt vett a párizsi diáklázadásokban. Az ideologikus fordulat miatt ekkoriban sok híve elpártolt tőle, de őt ez nem érdekelte, mivel alkotásait "nem a show, hanem a harc részének" tekintette. Egy majdnem halálos kimenetelű motorbaleset miatt két év kényszerpihenőre ment, felépülése után a hetvenes években pedig visszatért a közönségbarátabb mozifilmek készítéshez, amelyekre a hagyományos történet-elbeszélés volt jellemző (Minden rendben, 1972). Ekkoriban kezdett el tévéfilmeket és sorozatokat is készíteni. 1976-ban forgatta a később, az Oscar-életműdíj neki ítélésekor komoly vitákat kiváltó Itt és másutt című dokumentumfilmjét is, amelyért többen nácinak bélyegezték. A kritikusai azt nehezményezték, hogy a magát anticionistaként jellemző Godard ebben az izraeli-palesztin konfliktusról készített filmjében párhuzamot von Adolf Hitler és az egykori izraeli miniszterelnök, Golda Meir között, miközben az elnyomók és elnyomottak viszonyára igyekszik példákat hozni a tévé előtt ülő francia nézőknek.

A rendezőnek a 70-es évek végén és a 80-as években is készültek még sikeres filmjei, mint például a Mentse, aki tudja (1979) vagy az Üdvözlégy, Mária (1985), az Alain Delon főszereplésével készült 1990-es Új hullám a címe ellenére viszont pont azt az alkotói stílust hazudolta meg, amelyet Godard és a társai a 60-as években megalkottak. Godard kísérletező énje azonban a későbbi filmjeiben visszatért, a Film socialisme-ban mobiltelefonos videókat használt, a Búcsú a nyelvtől című műben pedig 3D technikát alkalmazott.

Az utolsó éveiben Godard visszavonultan élt a svájci Rolle-ban, nem szívesen adott interjúkat és fesztiválokon sem volt hajlandó részt venni. Még a Becsületrend után következő legfontosabb francia kitüntetést, a Nemzeti Érdemrendet is visszautasította, mondván „nem szeretek rendeket elfogadni és nincs semmiféle érdemem.” Ezzel azonban alighanem sokan vitatkoznának. Godard munkássága a későbbi filmgenerációkra is jelentős hatással bírt. Olyan művészeknek lett az előképe, mint Martin Scorsese, Brian De Palma vagy Quentin Tarantino. Az öt évtizedet átfogó munkássága alatt közel 70 alkotást hozott létre, a művei pedig rendszeres résztvevői a filmes legeket egybegyűjtő listáknak.

Godard tehát nem távozott üres kézzel. Mint ahogy a Le Monde találóan megfogalmazza, „mint minden kivételesen kreatív ember, magával visz valamit, ami most kiszakadt a kollektív tudatból.”