hvg.hu: Keszthelyen beszélgetünk, a Balaton mellett. Két éve költözött ide a családjával. Mondhatni, hogy nagy kört zárt be, hiszen itt született, ezen a tájon, Alsópáhokon nőtt fel, és most ide tért vissza. Miért hagyta ott Budapestet?

Szálinger Balázs: Van az a nyilván lábjegyzetelésre szoruló megállapításom, hogy a magyar költészet vidéki fiúk játéka Pesten. Többnyire nem ment vissza senki oda, ahonnan jött. Hát én visszajöttem. Az elmúlt két évben gondolkodtam rajta, mikori az ötlet, de nem emlékszem rá. Lehet, hogy velem együtt született.

hvg.hu: Mondott is valami ilyet némi malíciával, hogy „illik visszamenni megdögölni oda, ahonnan az ember elszármazott”

Sz. B.: Fel lehet ezt úgy is fogni, hogy volt egy huszonöt éves tanulmányutam Budapesten meg itt, meg ott, és szeretném a tapasztalatokat hazahozni. Szerettem volna, ha nem nyugdíjasként vagy úgy jövök haza, hogy valami nem sikerült. Szeretnék én itthon is csinálni valamit, ha mást nem, megírni még vagy két-három jól húzó kötetet.

Túry Gergely

hvg.hu: A visszaköltözésnek lett olyan része, hogy Keszthelyen aktív és benne van a helyi életben?

Sz. B.: Ahhoz nem kell sok szociológiát olvasni, hogy az ember tudja, hogy ezek a mi ezüst étkészletnek számító vidéki kisvárosaink ma nincsenek túl jó állapotban. Nincsenek huszonévesek, harmincasok se nagyon, fejlesztésnek nevezett térkövezés van meg elkerülő utak, és ha az ember a kisujját megmozdítja, szinte már aktívnak számít. Hiába, hogy sok jó irányú és szándékú, életerős emberrel találkozni nap mint nap, a struktúra maga valahogy még mindig kádárista, tehát sokan legyintenek, hogy csinálják csak, nem a mi dolgunk.

hvg.hu: És megmozdította a kisujját?

Sz. B.: Szerintem még nem. Dolgoztam pár hónapot a hagyományát tekintve csodálatos Balatoni Múzeumban, helytörténeti cikkeket írtam 5-15 lájknyi érdeklődés mellett. Csináltam beszélgetéssorozatot kifejezetten helyi emberekkel, helyi polgárokkal. Barátaimmal csináltunk egy képes-rajzos Keszthely-lexikont és a hozzá tartozó 8360.hu oldalt, ebben olyan keszthelyi dolgokról írtunk, amik nem kifejezetten a turistáknak szólnak. Sok ötletem van: antikváriumot kellene csinálni kávézóval, rendezvényhelyszínnel, ilyenek.

hvg.hu: Volt olyan értelmezése ennek a lakhelyváltoztatásnak, hogy valahonnan el kell jönni, mert már elég volt, és valahol máshol kellene újrakezdeni és szervesülni?

Sz. B.: Dehogy! Pest egy csoda. El sem tudtam volna képzeli, hogy huszonévesen, harmincasként ne Pesten legyek, és a gyerekeimet is biztatni fogom: nem lehet megúszni és nem megszeretni Pestet. Budapest anyanyelve és világlátása egy huszon-harmincas értelmiséginek. Egy magyar ember azt, hogy főváros, magyar múltú főváros, csak Budapesten és Kolozsváron élheti meg. Elszorul a szívem, hogyha Pesten vagyok, hogy hol melyik utcasarkon mi történt, kivel találkoztam, hiszen az életem nagyobb fele ott telt.

hvg.hu: A pályafutásában egyébként is kulcsfontosságúak a lokációk. Az első években volt egy erős Erdély-tripje, bizonyos értelemben onnan is indult, egy erdélyi kiadó jelentette meg az első köteteit. Volt is, aki azt hitte, hogy a Szálinger Balázs egy erdélyi költő.

Sz. B.: Az Előretolt Helyőrség kiadó és köre volt az, amelyben az első lépéseket megtettem. Történelem iránt érdeklődő kamaszként nekem Erdély mindig erős vonzalom volt. Akkoriban pesti jogi egyetemistaként már nem nagyon írtam, de megláttam ezeket a csillogó-villogó, hasító huszonéveseket, Orbán János Dénest, Lövéteit, Fekete Vincét és a többieket, és olyan akartam lenni. Mutattam nekik a verseimet, és elkezdtek foglalkozni velem. A pesti irodalmi életben nem ismertem senkit. Parti Nagy Lajosról is Kolozsváron hallottam először. És a pesti irodalmi életbe is rajtuk keresztül léptem be először. Aztán megismertem Kemény Istvánt, Téreyt, másokat.

hvg.hu: Az a hang, amivel elindult, és ami részint még ma is a sajátja, egyfajta klasszicizáló hang, formájában is, szóhasználatában is, még a témaválasztásokban is. Volt ebben bármiféle lázadás vagy reakció a korra vagy a kor ellen?

Sz. B.: Nem hiszem. Egyszerűen csak közel volt még a középiskolai tananyag, amiben leginkább formában író költőket tanultunk egymás után. Olyan hullámban indultam a kilencvenes évek legvégén, amiben Térey Jánostól Varró Danin, Karafiáth Orsin át a már említett OJD-ig nagyon sokan formaverseket írtak – én ebbe nőttem bele. Egyszerűen ez volt az alapom.

hvg.hu: Ezzel párhuzamosan az első pillanattól ott van a költészetében a popkultúra, a játékosság, a kikacsintás a dalformára. Színpadra is lépett a Rájátszás, majd a Szűcs Krisztiánnal közös Szűcsinger tagjaként.

Sz. B.: A popkultúra az életem része, nagy zenehallgató vagyok. Amilyen életnek én része vagyok, arról nem tudok nem írni. Az érdekes a számomra. És ez áll a szerelemre, az öregedésre, mindenre. Ebben semmi nem köti meg a kezemet. A Szűcsingerben nem popsztár vagyok, hanem a béna költő. A színpadon nem csinálok mást, mint amit bármelyik húszéves kollégám egy felolvasáson. Kapaszkodom a papírba. Persze ez egy más kontextus: ha nem kell vezetnem, néha még az is előfordul, hogy dúdolok.

Túry Gergely

hvg.hu: A Szűcsinger többek közt a dalszöveg és a vers közti áttűnésekre játszik. Van versértéke a dalszövegnek?

Sz. B.: Ha egy dalszöveg zenei köntöst kap – még egy kopogós, felolvasva semmilyen szöveg is –, képes ugyanazokat a receptorokat elérni, amiket a vers, ami dallam nélkül bennünk üt. Biztos van olyan dalszöveg, ami dallam nélkül is erős, de általánosságban nem élnek meg magukban, például azért is, mert amikor olvassuk őket, megszólal bennünk a zene.

hvg.hu: Valahol azt mondta, ha bemegy egy könyvtárba vagy könyvesboltba, a történelem, szociológia, néprajz szekció felé indul. És ez az életművén is jól látszik. A verseit, drámáit sűrűn átszövi a magyar történelem a Zalai Passiótól Mikes Kelemenen át Trianonig.

Sz. B.: Persze, történelemrajongó vagyok. Ha látok egy tájat, akkor nagyon sokfajta szűrőt tudok a látásomra tenni, megpróbálok elképzelni egy tíz, egy ötven vagy egy ötszáz évvel ezelőtti állapotot. Ez baromi izgató, főleg amikor az ember ezeket egymásra vetíti, anakronizmusokkal játszik – és ennek van poétikája.

hvg.hu: Visszatérő elem a költészetében a közéletiség, ám, ha jól látom, ennek a szerepe némileg átalakult a műveiben.

Sz. B.: Szerintem sosem szabadulok meg a közéletiségtől, de azért nem mindig ugyanaz a helye. Korábban talán kitettebb volt ez a hang. Ha húsz évvel fiatalabb lennék, azt érezném, hogy bármin változtathatok. Most már a tisztességes elcsendesedésről van szó. Ez már egy másik szakasz, egészen egyszerűen vannak fontosabb dolgok. Ennek nincs köze az aktuálpolitikához, nem valamiféle divatos kiábrándulás. De ha megnézi a legutóbbi verseskötetemet, azért majdnem minden versben ott vannak valamiképpen a közös dolgaink.

hvg.hu: Ez a közéleti hang mintha belesimulna a tájba a szó szoros és átvitt értelmében is.

Sz. B.: Lehet, hogy ez a dolga ennek, csak az ember korábban kócosabban képzi meg ezeket.

Egy fiatal dühösebb tud lenni, és ha dühös, jobban áll neki az üvöltés. Én az üvöltéstől már csak egy idiótának tűnnék.

hvg.hu: A magyar kultúra körüli viharokat, perpatvarokat, az úgynevezett kultúrharcot hogyan látja?

Sz. B.: A következetlenség a legszörnyűbb. Például, ha azt mondjuk, hogy nincs a Nemzeti Alaptantervben Kertész Imre – ami azon túl, hogy durva, és még csak nem is logikus –, oké, nincs, érteni vélem, még ha nem is foghatom fel, de akkor lássuk a többieket. Mi a baj Tamási Áronnal? Nem eléggé milyen? Nem elég nagy író? Nincs főműve, amit mindenki ismer? Rossz helyre lájkolt? Miben jobb nála Tormay Cécile? Egyetértek Puzsér Róbertnek azzal a véleményével, hogy az István, a király csodája az, hogy egymást kiegészítő két komplementer legókocka, a lelkünk két fele készített együtt, egymást feltételezve és egymásért kiállva egy csodás nemzeti remekművet. Nagyjából ebből kellene kiindulni. Kelet és nyugat. Ez a működőképes.

hvg.hu: Részesült Térey-ösztöndíjban. Az hozott bármilyen konfliktust mással, másokkal, netán önmagával?

Sz. B.: Belső konfliktust nem okozott. Volt egy fontos barátom, aki azt mondta, hogy más ösztöndíjasokkal szemben a részemről nem konzekvens, hogy elfogadtam – és azóta nem vagyunk kapcsolatban. És hiányzik. És elmondom még egyszer: nincs jelen az életemben, nem ismeri majd a gyerekemet egy barátom, aki nekem fontos volt, és ennek az oka egy ösztöndíj. Amikor a sajtóban nevek röpködnek pozitív-negatív jelzőkkel ilyen, politikától meghatározott témában, és a kommentmezőben ismeretlenek mondanak jó vagy rossz véleményt a szereplőkről, olyan kevesen gondolnak bele, hogy ezek az emberek nem pusztán nevek és kiadott kötetek címei, hanem pont olyan emberek, mint bárki, emberek megszegett újévi fogadalmakkal, társadalmi érdektelenség mellett végzett munkával, elcseszett élettel, szívbillentyűműtéttel, lerobbant autóval, lelkesedésre okot adó egy-egy visszajelzéssel, szépen szavaló gyerekkel. Az volt a szar, hogy olyan turbulens sajtója volt annak idején ennek az egésznek – miközben nem tudott senki a valós történésekről, arról, hogyan hozták össze az írószervezetek az első harminc jelöltet –, hogy jó pár ember úgy járt-kelt azokban a hetekben, mintha lőnének rá. Elmúlt pár év, és mára a legtöbben talán egyetértenek abban, hogy a legnagyobb fájásokat pont azoknak okozta az a pár hétnyi impulzív sajtó, akik nem érdemelték meg ezeket a fájásokat. És nem is magamra gondolok, hanem tudok pár kollégáról, aki jobban beengedte magába ezt az egészet.

Túry Gergely

hvg.hu: Lát egyáltalán kiutat ebből a kulturális szekértábor- és lövészárok-harcból?

Sz. B.: Az ember azt gondolja húszévesen, hogy majd mi véget vetünk ennek.

hvg.hu: És voltak ilyen típusú illúziói? Hogy ezt meg lehet haladni.

Sz. B.: Hát persze. Másképp nincs értelme semminek. Most, ennyi idősen azt látom, hogy ez a hajó elúszott, de majd a fiatalok. De közben jön a mostani huszonévesektől az e-mail, az sms, hogy a másik húszéves azt mondta róla, hogy persze, mert te azokkal vagy. Közben meg miért lenne bárkivel egy húszéves? Saját magával van, így a helyes.

hvg.hu: Írt közben egész másfajta irodalmat is. Első prózakötetében, az Al-dunai álomban feldolgozta az Al-Duna vidékét. Mi hajtotta oda?

Sz. B.: Ez valójában egy utazás naplója, amit az ember nem versben ír. Úgyhogy nem is nevezném prózának. A gyerekkor vonzott oda, a török háborúknak az a még szimpatikusabb szakasza, amikor vissza is tudtunk vágni, Hunyadi vagy Zsigmond idején. Az Al-Duna varázslatos vidék, mindig kíváncsi voltam rá.

hvg.hu: Azt mondta egy interjúban, hogy az irodalmi munkássága gyerekkori projektek kipipálása. Ha jól gondolom, ez is olyan volt. Mi volt még ilyen?

Sz. B.: Az Al-Duna pipa, a Kályha Kati című drámával Trianont próbáltam megfogni. Szeretnék darabot írni Deák Ferencről, volt is egy próbálkozás, de alapvető hiba volt benne: Deák beszélgetett Kossuthtal, Széchenyi Csány Lászlóval, történelmi panoptikum lett. Ami nevetséges. A valóságban Deák kehidai konyhájában, a cselédek közt zajlik a történelem, és olykor átsétálhat a konyhán egy-egy híresebb figura. A történelmet a mellékszereplők felől kell megközelíteni. Azok vagyunk mi. Deák cselédjei. A többiek csak szobrok, akiket idővel más embernek lehet hazudni. A valóság a tábori levelezőlapokon jelenik meg. Elkészült egy dráma a mohácsi csatáról, de arra még visszaülök. A legnagyobb terv a honfoglalás-eposz, nem is az én ígéretem, hanem a magyar költészeté. Jó lenne megcsinálni, mielőtt felrobban a bolygó. Egy-két éven belül elkezdhetem olvasni honfoglalás-irodalmat, ráadásul elképesztő sok újdonság jelenik meg mostanság a témában, úgyhogy nagyon izgalmas utazás lesz.

hvg.hu: Viszonylag újabb terület a pályáján a színház. Könnyen megtalálta magát ezen a területen?

Sz. B.: A színház 2008-ban indult a Kalevala című darabbal, Debrecenben, ami egy Térey Jánostól lepattanó munka volt. Engem ajánlott maga helyett. Aztán az egyik bemutató hozta másikat. Újra pályakezdőnek érezhettem magam, és ha az ember pályakezdő, akkor nem kérdés, hogy megtalálja-e magát. Akkor ez van. Ebben kell, hogy hasítson. A pályakezdőnek az a dolga, hogy sokat dolgozzon, jól dolgozzon, és eközben folyamatosan impulzusok érik.

hvg.hu: Impulzusokról szólva, Veiszer Alinda egy interjúban megkérdezte öntől, hogy a Koncentráció című kötetében szereplő egyik verse, amiben Mikes Kelemen bőrébe bújva szólal meg, mennyire áthallásos. Mármint, hogy mennyire szól az Orbán-rendszerről, akár a miniszterelnökről. Erre meglehetősen értetlenül reagál ott az interjúban.

Sz. B.: Ott én visszakérdeztem, hogy úgy érti, hogy ezt a Viktorról írtam-e, mire visszakérdezett, hogy: miért, nem? Úgy éreztem magam, mint egy felvételi beszélgetésen. Vagy inkább kihallgatáson. Nem másodrangú irodalom, ha valaki nem elemelve ír a közéletről, hanem élesben csinálja, nevekkel. Megvan a poétikája annak is, ha jól csinálja. De az a vers az én értelmezésemben Mikes Kelemenről szól, arról a fenséges nyomorultról, aki az élete nagyját idegenben töltötte azzal a Rákóczi Ferenccel, aki úgy volt a társaság vezetője, hogy maga volt a két lábon járó bukás és kiszolgáltatottság. És, gondolom, önsajnálat. Biztos van olyan vers a Köztársaságban, ami utal Orbán Viktorra, de olyan nem történt, hogy leülök írni róla egy verset. Egyébként az én véleményem, semmivel nem fontosabb, mint az olvasóé, úgyhogy, ha valakinek az Viktor-vers, attól nem szabad elvenni az élményt.

hvg.hu: A művek egy idő után elszakadnak a szerzőtől, és önálló életre kelnek.

Sz. B.: Verseket írok, megformálok valamit, megművelek – ezt nevezik művészetnek –, aztán ebből lesz valamilyen, jó vagy rossz alkotás, amit mások szabadon értékelhetnek és értelmezhetnek. De mégis kire tartozik, hogy mi van a fejemben? Nem volna probléma Orbán Viktorról verset vagy drámát írni, abszolút érvényes téma – de én most ennek nem érezném a tétjét. 2009-ben volt egy verseskötetem, amiben volt egy Költő és hadvezér című vers, ami Zrínyi Miklósról szól, de az egyik kritikus azt mondta, hogy az Gyurcsány Ferenc.

Egyikről is, másikról is lehetne verset írni, meg erről az üres borospohárról is, csak ez az üres pohár most költőileg inspirálóbb, mint bármelyikük.

2010 után divatja lett a közélettel foglalkozó költészetnek – az itt említett Költő és hadvezér című versemért és a közéleti ihletettségű líráért 2009-ben még értetlenséget kaptam, míg a 2012-es Köztársaság megjelenése után ugyanazért már dicséret járt ugyanattól a szerzőtől. Ez is egyike a magyar kultúra körüli következetlenségeknek.

Túry Gergely

hvg.hu: Az elmúlt években magánkiadásban jelenteti meg a verseit. Saját honlapot üzemeltet. És eljött a talán legrangosabb hazai irodalmi kiadótól, a Magvetőtől. Mi történt?

Sz. B.: Bő éve szinte minden interjúban válaszolnom kell erre a kérdésre. Én ezt onnan közelíteném meg, hogy mit veszítenék azzal, ha most nem ez lenne. A nagy olvasói közelséget mindenképpen elveszíteném – jó érzés meglepett embereket hallani a vonal túloldalán, amikor felhívom őket, milyen névre dedikáljam a rendelt könyveket. Másképp kötődünk egymással az olvasókkal. Nem az volt a baj korábban, hogy miként kezelte a kiadó a köteteimet. Vagy hogy mennyi reklámpénzt költött rám, hiszen eddig egyetlen kiadóm se költött semennyit a köteteim reklámjára, ezzel sose volt bajom. Egyszerűen azt gondoltam, szerzőként szeretnék kizárólag magamért felelősséget vállalni, és a kiadó más szerzőjéért nem szeretnék. Úgy éreztem, hogy megjelenik egy kötet, ki van posztolva, van valami fogyásgörbe, van egy bemutató, kijönnek a kritikák, és véget is ért a kötet története. Most másképp van. Saját és nagyobb játékterem van.

hvg.hu: Most jelent meg a válogatott verseskötete És most kelletlen elrugaszkodom címmel. Alkotók – például előadók, zenekarok is – két dolog miatt szoktak válogatást megjelentetni: ha nincs épp új ötletük, vagy, ha nagyon nyilvánvalóan jelezni akarják, hogy ott és akkor valamilyen határhoz ért a pályájuk. Önnél mi a helyzet?

Sz. B.: Nálam az utóbbi. Amikor megjelent a Köztársaság, úgy éreztem, hogy azt a versnyelvet, poétikát kifuttattam a maximumra. Utána ilyen Köztársaság b-oldalakat írtam, amikkel tényleg nem volt érdemes folytatni. Eltelt jó pár év hallgatás, majd jött a 360° című kötet, amiben először írtam szabadverseket. Bárcsak át tudnám adni az olvasóknak azt az örömöt, amit a 360° meg a 361° írása alatt éreztem, annyi irányból közelítettem a vershez, amennyi irányból soha. Most tartok hét verseskötetnél, itt az idő, hogy gondolkodjak, mit kellene csinálnom.

Olyan jó: ki van söpörve a magtár, az összes fiók, nincs félkész mű, most lógok a levegőben, és biztos, hogy nem csinálhatom úgy, ahogy eddig. Kíváncsi vagyok, mi lesz, és ez nagyon jó.

Még több Kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: