„Robert, ne borítsd lángba a világot!” – megnéztük az Oppenheimert
Az első pillanattól erős szorongás lesz úrrá a nézőn gyomortájékon, és ez kitart három órán át, miközben nézi Christopher Nolan filmjét, és még csak nem is az atombomba felrobbantása zaklatja fel leginkább.
Nem aggódsz eléggé a nukleáris holokauszt miatt? Pedig kellene
– figyelmeztetett a Sötét lovag, a Csillagok között, az Eredet és a Dunkirk rendezője egy Telegraphnak adott interjúban. 2021-ben, amikor az atombombáról szóló film tervét említette egy családi vacsoránál, a fia lekicsinylően jegyezte meg "De apa, ezzel már senki sem foglalkozik!" Akkor Nolan csak annyit mondott, hogy „pedig valószínűleg kellene”. Ám, miközben a filmje már javában készült, az oroszok megtámadták Ukrajnát, és ezzel a nukleáris háború kísértete újra visszatért a világba, a rendező fia pedig nem mondja többet, hogy nem érdemes ezzel a témával foglalkozni.
Nolan filmjei mindig is a kiemelten várt alkotások közé tartoznak, de emiatt az aktualitás miatt most talán még inkább annak számított. (Hogy egy a világ, hajszál híján elpuszításáról szóló, igaz történet szorongassa meg a mozikban a Barbie-univerzumot, azt kevesen gondolták néhány hónappal ezelőttig.)
A rendezőtől megszokottan gigalátványos, ezúttal eleve kizárólag IMax technikával és számítógépes trükkök mellőzésével forgatott film legmegrázóbb, valószínűleg innentől minden filmes iskola alaptananyagába kerülő jelenetében Los Alamosban a bombát kifejlesztő stáb és családtagjaik ünneplik hangos ovációval a „sikert”, azaz, hogy rendben felrobbant Hirosima fölött az általuk kifejlesztett, addig soha nem látott pusztító eszköz. A vezetőt éltetik, miközben Oppenheimer (munkatársainak csak Oppie) tudja, hogy ez a siker egyben valami ördögi erő kiszabadítását is jelenti a világra, aminek a vége abszolút kiszámíthatatlan.
Mindez a kettősség a címszereplőt alakító Cillian Murphy arcán, szemeiben és a megjelenített pokoli vízióiban és az őrületig fokozott hanghatásokban is tükröződik. Murphy úgy jelentkezett be az idei Oscarra, hogy látatlanban annyi esélye van másnak kapni a legjobb férfi alakítás díját, mint amennyi esélye volt a légkör teljes begyulladásának, és ezzel a világ pusztulásának hét évtizede, az első atomkísérlet idején: nem nulla, de elenyésző. Nem véletlenül kéri a kísérleti robbantás előtt a tudóst az atombomba zavartalan kivitelezéséért felelős katonai vezető, Leslie Groves tábornok (Matt Damon), hogy „Robert, ne borítsd lángba a világot!”.
Mind a zseniális fizikus, mind a körbe rajongott professzor, vagy karizmatikus vezető, mind a csapongó, nőcsábász férfi, mind a politikában esetlenül mozgó, időnként megtört, máskor behódoló figurát lehengerlően alakítja Murphy. Három órán keresztük szinte egymaga viszi a hátán a produkciót. Állandóan súlyos morális dilemmákkal kerül szembe tudósként, politikai szereplőként, és magánemberként is, mindezt az erkölcsi odüsszeiát végig hitelesen és emlékezetesen mutatja be.
Az említett nagyjelenet egyébként korántsem a történet vége (pedig simán elfogadnánk lezárásnak), ezután még vagy egy órát tart a film. Nolan a történelmi, majdnem dokumentarista sztorit keveri a tudós életrajzának felskiccelésével, egy romantikus szállal és főleg egy politikai krimivel.
Nem a II. világháború végi atomrobbanással ér véget ugyanis a film, hanem a McCarthy-korszak boszorkányüldözéseivel, amikor mindenki gyanús volt, kiváltképp azok, akiknek nem titkolt kommunista elhajlásai, netán érintett családtagjai is voltak, ahogy ez Oppie-nál nem is volt kérdés. A film ide-oda ugrál nemcsak a különböző stílusokban, hanem az időben is, és csak a végére áll össze, hogy ki is kavarta az Oppenheimer-ügyet és miért.
Mert egy fokozottan őrült és gyanakvó kor a törtető, gátlástalan figuráknak igencsak jó terep a sz*rkavarásra.
Ahogy a politikai thrillereknél már megszokott, elég bonyolult követni a szereplők motivációit, és tetteit, főleg, hogy morzsánként adagolja Nolan az információkat. (Pont úgy, ahogy összeállt a tudományos elméletekből fizikai valójában is az atombomba, és ahogy ezt két edény üveggyöngyökkel való feltöltése mutatja a Los Alamos-i tudósoknak éppúgy, mint nekünk nézőknek.)
Bár a sötét politikai játszmát, kémdrámát pontosan felvázolni nyilván nem egyszerű, de talán ezekből a jelenetekből lehetett volna kicsit vágni, ugyanis ezek hosszas taglalásakor igencsak leülne a film, ha a már említett gyomorgörcs ott nem munkálna a nézőkben folyamatosan.
Lehetett előre tudni, hogy nagyágyúkat szerződtetett Nolan minden szerepre, akik hozzák is az elvártat. Emily Blunt Oppenheimer feleségeként bájos, de kiszámíthatatlan, okos, olykor arrogáns, sokszor magányos és függőségekkel is küzdő anya, egy minden ízében önálló, erős, modern nőtípus, aki mindenki szemébe belemondja a legkellemetlenebb dolgokat is (például férjének a meghurcolása idején, hogy álljon ki magáért).
Matt Damon tábornoka igazi, kemény, kötelességtudó, céltudatos katona, akinek azonban van humora is, és elismeri a fizikusok, elsősorban Oppie zsenialitását. Bár az előbb azt állítottuk, Murphy viszi hátán a háromórás alkotást, de ehhez hozzátehetjük, hogy sokszor a Matt Damonnal alkotott duójuk az, amely árnyaltan, izgalmas feszültségben mutatja be a történéseket, dilemmákat.
Bár sokakat ki lehetne még emelni – többek között a Szilárd Leót alakító Haumann Mátét vagy a másik magyart, Teller Edét alakító Benny Safdie-t, de Niels Bohr szerepében sem kisebb színész bújik, mint Kenneth Branagh –, de Robert Downey Jr.-t semmiképp nem hagyhatjuk ki. Ő Lewis Strauss, az Atomenergia Bizottság egyik alapítója, aki alaposan megkavarja a szálakat makacsságával, politikai ambícióival. Tényleg nem lehet eldönteni, mi is jár a ravasz agyában (és ezt itt nem is árulhatjuk el).
Az IMAX technika adta lenyűgöző képeket elsősorban nagytotálokban élvezhetjük (vegyük komolyan a készítők ajánlását: ezt a filmet tényleg IMAX moziban nézzük meg, de mindenképp minél nagyobb vásznon!), az új-mexikói sivatag végtelen tereiben, a viharokat bemutató jelenetekben éppúgy ott érezzük magunkat a történések sűrűjében, mint az első atombomba kipróbálásánál is – higgyék el, ez megrázó, sokkoló, mellbevágó élmény.
De a tökéletes színészi alakítások és a bámulatos technikai kivételezés természetesen kevés lenne, ha nem lenne a fókuszban az a lebilincselő, még ma is szinte erkölcstankönyvi alapdilemma, hogy be kellett-e vetni ezt a szörnyű fegyvert a II. világháború végén a két japán város ellen. Megérte-e az a mintegy 200 ezer áldozat, hogy azonnal befejeződjön a háború és egyben persze, hogy a világ (főleg a szovjet vezető) megtudja, milyen erő van az amerikaiak kezében.
Mint a filmben is elhangzik Oppenheimertől, azt nem állítja, hogy náluk jó kezekben van-e ez a technológia, de a nácik kezébe biztosan nem szabad adni. Ő akkor még nem tudja, hogy a szovjetek ügynöke közelről vizsgálja, mi történik Los Alamosban, és továbbítja azonnal az infókat a Szovjetunióba, ahol meg is építik és ki is próbálják hamarosan a saját bombájukat.
Azt azonban tudja Oppenheimer, hogy műve egy új, mindennél fenyegetőbb világ kezdetét jelenti. Ráadásul ő „csak egy fizikus”, aki fiatalkori tudományos álmodozásait fordította át egy valós, hatalmas pusztítóerővel rendelkező fegyverré. De ez a fegyver innentől már a politikusok kezében van. Akik, ahogy a tudóst is kikiálthatják hőssé, leárulózhatják, vagy ki is tüntethetik, ugyanúgy az atombombát is bevethetik, fenyegetőzhetnek vele, vagy ki tudja, még mire használhatják.
Innentől lesz igazán kiszámíthatatlan a világ.
A film végén kiderül, miről is váltott pár szót egy parkban Oppenheimer és a kor legelismertebb tudósa, Albert Einstein (Tom Conti).
Nem áruljuk el, de annyit mondhatunk: cseppet sem lesz megnyugtató.
Még több Kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
