Harminc éve három drag queen nekivágott az ausztrál sivatagnak, és még most is beszélünk róluk
Három évtizede mutattak be a cannes-i filmfesztiválon egy vígjátékot, amelynek az ausztrál rendezője egy nappal korábban még azt hitte, hogy a film a karrierje végét jelentheti. És ahogyan mondani szokták, a többi már történelem.
„Ha egy filmre lehet azt mondani, hogy páváskodó, akkor az a Priscilla, a sivatag királynőjének kalandjai. A cselekmény nem annyira fontos, szemben a furcsa, gonoszkodó párbeszédekkel, a vad jelmezekkel és sminkekkel, valamint az általános jókedvvel, amely jellemzi. […] A film nem bánik kesztyűs kézzel a heteroszexuális közönséggel, de annyira túllő a célon, hogy egyszerűen lefegyverez. A vidám vulgaritása és merészsége miatt nehéz ellenállni neki” – így írt harminc évvel ezelőtt a Variety egy ausztrál vígjátékról, amely 1994 májusában debütált a cannes-i filmfesztiválon, a közönség tapsvihara közepette.
A Priscilla, a sivatag királynőjének kalandjai 1995-ben került a magyar mozikba. Azóta rendszeres időközönként újranézem a filmet a három drag előadóról, akik elhagyva biztonságos kis buborékjukat Sydney-ben, egy rozoga busszal, vagyis Priscillával nekivágnak az ausztrál sivatagnak, hogy segítsenek egy ismerősnek Alice Springsben. Mint a legtöbb road movie, természetesen ez is arról szól, hogy a főszereplők különböző viszontagságok útján megtalálják önmagukat, újradefiniálják a kapcsolataikat, miközben persze a nézők is fontos leckéket tanulnak meg az életről.
Harminc év persze sok idő, a világ változik, van, amiben előrébb tartunk, van, amiben visszaléptünk. Miközben a drag, illetve a ballroom kultúra már-már mainstream lett, és szinte minden streamingszolgáltató kínálatában találunk olyan műsort, amely nagyobb láthatóságot biztosít azoknak a közösségeknek, amelyeknek a tagjai egykor bujkálni kényszerültek. Mindeközben mintha a másik oldal is (újra) hangosabb lenne, és nem is kell messzire menni, gondoljunk csak arra, ahogyan a magyar kormány próbálja ellehetetleníteni az LMBTQ+-embereket, és azokat is, akik támogatják őket, kiállnak értük.
A politika mindenhol ott van – ez az, amit korábban számon kértek a Priscilla, a sivatag királynőjének kalandjai rendezőjén, Stephan Elliotton is. Szemére hányták, hogy rendkívül kirekesztően és a valóságos problémákat, például az AIDS- járványt elhanyagolva dolgozott fel egy fontos témát. Ő azzal védekezett, hogy valóban mellőzte a politikát, de nem akart mást, mint ünnepelni a közösséget. Tisztában volt azzal, hogy ha túl komoly kérdéseket kezd el feszegetni, akkor szinte senki nem lesz kíváncsi a filmre, ő viszont minél több emberhez akart szólni. Tény, hogy ez sikerült is, a Priscilla igazi kultfilm lett, és a belőle készült musical olyan országokba is eljutott, ahol továbbra is hátrányosan megkülönböztetik a melegeket, illetve nem ismerik el az azonos neműek házasságát.
Priscilla útra kel
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a kilencvenes években a bántalmazásokkal, kirekesztéssel sújtott évek után új szakasz kezdődött az ausztrál melegközösség életében, és bár a problémák nem tűntek el egyik pillanatról a másikra, végre fel tudtak lélegezni egy kicsit, végre felszabadultan ünnepelhettek, és ehhez az ünnepléshez mások is csatlakoztak. Ezt a hullámot lovagolta meg a film is.
A Priscilla hátterét feldolgozó Between a Frock & Hard Place című dokumentumfilmből kiderül, hogy Stephan Elliott még abban a korban nőtt fel, amikor mindenkire nehéz pillanatok vártak, aki nem felelt meg az elvárt hipermaszkulin férfiképnek. Ausztráliában (is) rendszeresen megverték a melegközösség tagjait, a rendőrség pedig szemet hunyt a támadások felett.
Létezett ugyanakkor egy kis buborék, ahol a közösség tagjai biztonságban érezhették magukat. Már a hatvanas években is működött egy drag klub Sydney-ben, 1978-ban pedig megtartották az első felvonulást, a Mardi Grast, igaz, ezt rendőrök verték szét, és több mint ötven embert le is tartóztattak. Persze sok jóra egyébként sem számíthatott az, aki kijjebb merészkedett a biztonságos zónán. Elliott egyszer ezt megtette az akkori barátjával, és meg is szólták őket, mégpedig egy nő. Bevallotta, soha nem érezte magát annyira megalázva, hiszen tudta, hogy nem vághat vissza. Ez az rossz élmény visszaköszön a filmben is, amelynek a forgatókönyvét állítólag pár nap alatt írta meg.
Alig több mint egy hónap alatt a film el is készült, de nagyon sok munka volt benne. A forgatókönyvre senki nem akart lecsapni, volt, aki azt írta, annyira sekélyes, hogy soha nem lenne szabad filmre vinni, és még az LMBTQ+-közösség sem akarta támogatni, nekik is voltak fenntartásaik. Végül csak sikerült összekalapozni a pénzt filmre, de utána meg külön kihívás volt forgalmazót találni. Végül ez is sikerült.
„Bármennyire is felháborítónak tartották a filmet, szinte mindenkit megnyert, beleértve azokat is, akiknek intoleranciájuk miatt görbe tükröt mutatott. Az emberek kétkedve mentek be a moziba, de úgy jöttek ki, hogy le voltak kenyerezve” – mondta a filmjéről Elliott, aki azt is megosztotta, hogy még mindig kap leveleket, amelyekben az emberek a hálájukat fejezik ki, sokszor szülők írnak neki, hogy a film segített nekik megérteni, min megy keresztül a gyerekük.
A film nagy érdemének tartják, hogy a nagyközönségnek megmutatta: a meleg, biszexuális és transz emberek is olyanok mint ők, ugyanolyan vagy hasonló problémákkal küzdenek, és a három főszereplő valóban olyan, mint a legtöbb ausztrál: nyers, szókimondó, makacs és fanyar humorú. Hozzá kell tenni, hogy a filmet sokan kritizálták, és nemcsak amiatt, mert a fókuszba állított közösség egyes problémáival érintőlegesen vagy egyáltalán nem foglalkozott, hanem azért is, mert úgy gondolták, hiába próbál toleranciára tanítani, ha egyszerre hímsoviniszta, szexista és rasszista.
Ma már biztosan sokkal többen húznák fel a szemöldöküket azon a jeleneten, amelyben a három főszereplő ausztrál őslakosok közé keveredik, egyiküket még be is öltöztetik, és együtt táncolnak vele. Bele lehet látni ugyan azt, hogy két kirekesztett közösség emberei egymásra találnak, támogatják egymást, de vannak, akik ezt másként gondolják. Elliott elismerte, hogy már 1994-ben is figyelmeztették, hogy vágja ki ezt a részt, de ő nem volt hajlandó. „Erről szól az egész film, a toleranciáról, és ez a jelenet kulcsfontosságú volt az üzenet szempontjából. Végül szerencsére nem kellett kivágnom ezeket a jelenteket, így lett teljes a film, és mindenkinek tetszett. De ha ma megpróbálnék ilyesmit csinálni, azt nem engednék.”
De volt olyan öltözék, amelyhez az organzadíszítést egy börtön rabjai készítették el, a stáb egyik tagja ugyanis jóban volt azzal az emberrel, akik kézműves-foglalkozásokat tartott nekik. És előfordult, hogy Chappelnek egy hotel parkolójában kellett kijavítania több öltözéket is, mert elromlott a fagylaltoskocsi, amelyben szállították azokat, és tönkrementek az ausztrál hőségben.
Priscilla, a túlélő
A filmben szereplő Priscilla, pontosabban az 1976-os, Hino RC320 típusú busz jelképpé vált. A járművel 1994-ban hat hónapig még turnézott a Whitlams nevű zenekar, de aztán nyoma veszett.
Persze az évek alatt rendre felbukkantak buszok, amelyekről azt állították, ezeket használták a forgatáson. Érthető, hogy amikor 2019-ben egy Michael Mahon nevű férfi azzal kereste meg a Dél-Ausztrál Történelmi Társaságot, hogy a busz az ő birtokán van, akkor szkeptikusak voltak, ahogyan maga Stephan Elliott is, amikor felkeresték, hogy segítsen nekik eldönteni, valóban sikerült-e rábukkanni az igazi Priscillára.
A kurátorok hónapokat töltöttek azzal, hogy kiderítsék, Mahon igazat állít-e, és lassan, de biztosan összeálltak a kirakós darabjai, a rendszám stimmelt, ahogyan a műszerfal borítása vagy az állatmintás függönyök is, de ami ténylegesen meggyőzte őket, az az volt, hogy a busznak csak az egyik oldalán találtak festéknyomokat. A stáb ugyanis a busznak csak az egyik felét festette rózsaszínre, hogy ne legyen probléma abból, ha nem időrendben forgatják a jeleneteket. És persze az is sokat nyomott a latban, hogy a rendező a kapott képek alapján igazolta, hogy valóban ezt a buszt használták, hiszen a tetőn még látható volt az a szerkezet, amire a kamerát felhelyezték.
Lassan fény derült arra is, mi történt a busszal 1994 után. A bérbe adó pár szakított, és egyikük magával vitte a járművet, amikor pedig későbbi partnerével is szétváltak az útjai, hátrahagyta Priscillát, 2016-ban pedig jött Michael Mahon, aki megvásárolta. Amikor jelentkezett a társaságnál, Priscilla már nem volt túl jó állapotban, közel egy évtizedet állt a szabad ég alatt, sok mindenen ment keresztül, és 2019-ben egy bozóttűz majdnem elpusztította, csak annak köszönhetően menekült meg, hogy az oltáshoz használt vízibomba pont mellette csapódott be.
Ahhoz, hogy Priscilla újra a régi fényében tudjon pompázni, 2,2 millió dollárra lenne szükség. A társaság reméli, hogy közösségi finanszírozással sikerül előteremteni a szükséges pénzt. A The Guardian szerint persze ez az összeg nemcsak a javítási munkákat fedezné, ebből alakítanák neki ki a helyet a Nemzeti Autósmúzeumban.
A hírek szerint pedig nem csak Priscilla kel újra életre: Stephan Elliott nemrég bejelentette, hogy készül a folytatás, mégpedig az eredeti szereplőkkel, vagyis Stamp, Guy Pearce és Hugo Weaving is visszatér. A filmet természetesen ő rendezi majd, ahogyan ő jegyzi a forgatókönyvet is.
Stephan Elliottnak rendre feltették a kérdést, hogy mikor vág már bele a folytatásba, de sokáig ellenállt, nem akarta ismételni önmagát, és nem tudta, merre induljon el. Öt évvel ezelőtt azonban valami megmozdult benne, majd jött a világjárvány, és rövid időn belül elveszítette mindkét szülőjét: édesapja 2020-ban, édesanyja 2023-ban hunyt el. „Nehéz időszak volt, de végre lett miről írnom” – nyilatkozta. Egy másik interjúban azt is elismerte, égi jelnek számít, hogy a busz újra felbukkant.
A rendező szerint azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy Donald Trump újra beleülhet az elnöki székbe, és ő nem arról ismert, hogy az elfogadást és a befogadást támogatná. „Van, aki megkérdezte tőlem, biztosan jó ötlet most elkészíteni ezt a filmet, én pedig azt válaszoltam, igen, az időzítés tökéletes.”
Ez azt jelenti, hogy az új filmben komolyabb állásfoglalásra lehet számítani? Lehet. Elliott elmondta, hogy a film forgatása idején Ausztráliában élt az egyik legnagyobb LMBTQ+-közösség, mutatták az utat sok más ország számára, de azóta mintha sok kérdésben nem előre, hanem visszafelé haladnának.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
