Alsóörs adott otthont augusztus 28-31. között idén is a hazai rock és metál zene legnagyobbjai seregszemléjének. Az elmúlt másfél évtizedben egy jó hangulatú zenekari táborból országos szintű (de továbbra is jó hangulatú) rock rendezvénnyé vált a Tábor Fesztivál, amit korábban is egyfajta anti-Balaton Sound-nak nevezetünk, és nem csak amiatt, mert ez a tó északi-partján van, hanem stílusában is a popzenei spektrum egy tejesen más univerzumában helyezhető el.

Itt ugyanis olyan zenekarok zúztak idén is, mint a Tankcsapda, az Akela, a Pokolgép, a Paddy and the Rats, a Stratovarius vagy a Korpiklaani, csütörtökön pedig az 1979-ben alakult, a punk vicces – és nem mellesleg zeneileg a virtuóz – oldalát képviselő, legendás Toy Dolls.

A Pelso Camping felé az kérdés járt a fejünkben, hogy mit is keres egy valóban pedigrés oldschool londoni punkzenekar egy alapvetően oldschool magyar rockrajongóknak rendezett regionális rockfesztiválon?  

A kérdésben egyébként láttunk már haladó nemzetközi kezdeményezést amúgy az ökumené jegyében, például a cseh Mighty Sounds punk-hardcore-ska-fesztivált, ahol idén egy színes tarajos mexikói (!) punkegyüttes énekese bocsátkozott a színpadon a hőskorban elképzelhetetlen eszmefuttatásba, miszerint a punkok és a szélsőjobbos zenekarok között (zenei értelemben) immár nincs helye a korábban meglévő ellentétnek, gyűlölködésnek, verekedésnek, immár itt a béke ideje, hiszen összeszámítva is milyen kevesen vagyunk! Na, ja.

Marcona, de jófej beengedők fogadtak a Tábot kapujában, odabent pedig természetesen durván megnőtt a fekete pólók egy négyzetméterre vetített átlaga, a pólókon általában szellemes dumák és/vagy szúrósnak kinéző heavy metal együttesek nevei, és a hőség ellenére a bőrdzsekik sem hiányoztak. A fesztiválozók itt ránézésre zömében 40-esek, de 50-es, 60-asok is szép számmal vannak, illetve kisgyermekes családok alsó tagozatosokkal.

Házi és mesteri művészi varrottasok vállon, lábon, háton. Megállapítható, hogy amint a magyar labdarúgók tekintetében is tetoválásban van a legkisebb különbség a magyar és nemzetközi mezőny között, úgy igaz ez a rockfesztiválra járó törzsközönségben is.

Nincs agresszió, mindenki haver, lazaság. Nagyon jó olyan helyen lenni, ahol tök mindegy, ki van melletted, akár a közepén is el tudsz kezdeni egy beszélgetést és valószínűleg mosolyogni fog az akár ismeretlen beszélgetőtárs.

A nagyszínpad előtt egyébként csütörtökön már kora este korrekt tömeg gyűlt össze (egyébként jó házzal ment az egész rendezvény) a Totális Metalra. Kalapács Józsi vereti a klasszikusokat a régi szép időkből. Feljön Rudán Joe is, hol van már a veszekedés, ellenségeskedés? Hangjuk még mindig a régi. Joe a fenékig érő haját veti jobbra-balra, amúgy totálisan metálosan. És totális időutazás. Az azért felötlött bennünk, hogy az Erdős Péter-féle cenzúrázott lemezgyártáson miért is csúszhatott át ez a műfaj: itt nincsenek kétértelmű, vagy nehezen értelmezhető szövegek, az biztos. Na de hangsúlyozni kell, ez a 80-as évek világa, és aki erről akar hosszasan okoskodni, először tekintsen meg akkori frizurát.

A Toy Dollsra a megérdemelt sör-pizza szünet után lassan gyűlik a tömeg, pedig  a cockney-eleganciával öltözött – ízléses harsányzöld és piros hajak, Martens-bakancs, színes fűzővel, harsánypiros zakó, kék alapon piros kockás ska-nadrág – zenészek, a főnök, gitáros-énekes, Olga, a basszeres, Tommy Goober, és „The Amazing Mr Duncan” dobos óramű pontossággal belekezdenek.

Az első számban a nagyon tré, halk keverésnek hála, elég elveszettnek tűnnek a rockerközönség előtt (azért az kiderül, hogy elég sokan vannak, főleg a színpad előtt, akik a zenekar rajongói), de aztán a keverős megoldotta az egy gitár, egy basszus kihívást.

Néhány újabb szám és ahogy a muzsikusok vetkőzni kezdtek, úgy forrósodott a hangulat is. Jöttek a best of számok a Dig That Groove lemezről, a címadó dal, a Dugy Giro stb. A közönség pedig egyre jobban vette a műsort.

Olga hamar a szokásos félmeztelenre vetkőzve nyomatta, meg is állapítottuk, hogy 61 évesen egész jó bőrben van: ugyanaz a hülye hang, az a bohóckodás, az a rajzfilmfigura-style. mint, mondjuk 25 éve a Szigeten, vagy 8 éve az A38 Hajón. Nem lehetett úgy nézni, hogy ne vigyorogj fülig érő szájjal, érezni lehet hogy ők is élvezik a koncertet. 

Nagy pogó nem volt ugyan, szalon üzemmódban drukkolt mindenki (a közönség öregedése feltűnőbb volt, mint Olgáé, az biztos). A Nellie The Elephant legendás óóóóó-zását pedig már mindenki nyomatta.

Olga megint bizonyította, hogy baromi jó gitáros, a Toy Dolls ő maga. Olyan időtálló riffek, témák csúsznak ki a komikus kinézete ellenlére a kezei közül, amitől régi, szürkehátú rockerként is égnek áll a ritkuló haj. Egyszerre zúzós és dallamos, nem dühős, anarchista, hanem vicces, gunyoros, szórakoztató.

Nagyon elvetemült metálosnak kellett lennie annak, aki a meglepő outfit láttán inkább a sörsátorba ment. A koncert nem egy mammut vajaskenyértúrája volt, akinek már rég abba kellett volna hagyni. Öröm volt őket látni néhány évvel az „Our last tour” után.

A kapcsolt kép nem a rendezvényen készült, ez a forrása.