A nemváltó műtétről szeretnék többet tudni. – Értem, értem.  – Férfiból nő vagy nőből férfi? – Férfiból nő.  – Tehát péniszből vagina. – Önnek lesz. – Nekem? Nem.

A TikTokon világszerte forgószélként terjedő (több stílusban rögtön remixet, például egy metálos feldolgozást is kapó) La Vaginoplastia című dal önmagában rámutat az Emilia Pérezzel kapcsolatos legfőbb dilemmára. Amit, amúgy tornóczkyanitásan így foglalhatnánk össze:

És ezt így hogy?

Amennyiben az Emilia Pérez egy abszurd Monty Python-komédia lenne, akkor kifejezetten ötletes dallamtalan, szörnyű duóban énekelve megbeszélni egy bangkoki nemváltást lebonyolító doktorral, hogy akkor itt most péniszt kell vaginává műteni, vagy esetleg fordítva. De itt nem erről van szó.

Igazából nehezen eldönthető, hogy mi is az, amit látunk. A már eddig is Európai Filmdíjjal, több BAFTA- és César-díjjal elismert francia Jacques Audiard (A próféta, Halálos szívdobbanás) ezúttal saját operalibrettóját dolgozta fel egy (elvileg) komoly társadalmi kérdéseket felvető, de egyben a dél-amerikai kartellfilmek izgalmait és fordulatait, valamint vígjátéki elemeket is hordozó drag gengszter musicallé. Az Emilia Pérez abszurd fekete komédiára éppúgy hajaz, mint érzelmes szappanoperákra, amit meg-megszakítanak időnként elemelt-ötletes, máskor giccses, megint máskor infantilis zenés-táncos betétek.

Első felindulásból, mondjuk a vaginaplasztika-dal után, abszolút érthető döntés lenne felállni, de az a fura, hogy valami mégiscsak bevonzza a nézőt a történetbe. Ha mondjuk csak a gengszterszálat nézzük, az pont olyan izgalmas és fordulatos, ahogy kell egy ilyen alkotásnál. Az abszurd zenés-dalos betétek közben pedig sokáig nem is hisszük el, hogy ilyen is van. De nyilván nem ezekért kapott már eddig is a film egy sor díjat és tizenhárom Oscar-jelölést.

Emilia Perez és Rita Moro Castro

Mozinet

Valószínűleg igaza van az Oscar-kritikusoknak abban, hogy a nemváltás, a genderkérdés körül keresgélő sztori és a transznemű főszereplő, Karla Sofía Gascón eleve kiérdemelte a fokozott érdeklődést az amerikai filmakadémia tagjai körében. De valószínűleg igaza van egyes ember- és genderjogi civileknek is, aki viszont épp a téma sztereotipikus tálalásán felháborodva utasítják el a filmet.

A sztori szerint az agilis, a magánéletét a karrierje érdekében háttérbe szorító (és ezt azért bánó) mexikói ügyvédet, Ritát (Zoe Saldana) egyszer csak megkeresi az egyik helyi kartell rettegett vezetője, Manitas (Karla Sofía Gascón) azzal a fura kéréssel, hogy segítsen neki lezárni kétes ügyeit. Méghozzá úgy, hogy tulajdonképpen el kell tünteti a világ, a rendőrség és a családja elől is. Eddig szokásos lenne a történet, nem igaz?

A mesterterv itt viszont az, hogy segítsen neki (a véreskezű, igazi latin macsó gengszternek) senki által fel nem ismerhetően nővé válni. Mint eldalolja: igazából ő mindig is nő szeretett volna lenni.

Megtörténik a fordulat. Meghal Manitas, éljen Emilia Pérez.

Karla Sofía Gascón egyébként nemcsak a transz volta miatt érdemelte ki a legjobb színésznek járó Oscar-jelölést, valóban lehengerlően alakítja a könyörületet nem ismerő (férfi) kartellfőnököt és annak új (női) változatát, az érzékeny nagynénit, a szenvedő mexikói családokért hősként küzdő civilt. És persze a gyermekeit imádó szülőt, aki nem fedheti fel, hogy a nagynéni testben tulajdonképpen az édesapjuk van. Igazi belsőséges, amolyan „nőcis” kapcsolatot ápol az egyetlen emberrel, Ritával, aki tudja a titkát, aki továbbra is mindent mást feláldozva dolgozik neki. Zoe Saldana szintén simán megérdemelne egy aranyszobrocskát az ügyvéd szerepéért, ráadásul, ha valamire emlékezni fogunk a musicalbetétekből, az az ő csillogása, kihívó tánca lesz.

Ennél sokkal bonyolultabb felállás, hogy Emilia bensőséges barátnői kapcsolatot ápol a feleségével is, ám ebből különböző bonyodalmak (úgymint féltékenység, úgymint a másik leuralása) keletkeznek. És akkor még egy csavar: beleszeret egy volt áldozata özvegyen maradt feleségébe.

Zoe Saldana mint Rita Moro Castro

Mozinet

Visszatérve a jogvédők kritikáira. Bár valószínűleg abszolút jó szándék vezette az író-rendezőt, nagyon leegyszerűsítő képet vázolt végül fel. Volt a gonosz, véreskezű, könyörtelen, zsarnok férfi, majd megműtik, és lesz belőle egy társadalmi problémákra érzékeny, a Manitas-élete bűneiért jótékonysággal és civil aktivizmussal vezeklő nő.

A férfi rossz, a nő jó – üzeni tehát Audiard, ami megint csak egy Monty Python-i leegyszerűsítés, komolyan még akkor sem lehet venni, ha a film végén már egészen jó zenés jelenetekkel, továbbá izgalmas üldözéses, lövöldözéses akciójelenetekkel próbálja oldani ezt a sémát. A „jó” nőből egyszer még előbújik a „gonosz, zsarnok” férfi, a film végén pedig egy szappanoperás fordulat tesz pontot a sztorira.

 A film megítélését nemcsak az a dilemma zavarja meg, hogy abban egy műfaji-tematikai katyvaszt vagy esetleg egy zseniális műfaji-tematikai capricciót láthatunk, hanem jó előre árnyékot vetett rá Karla Sofía Gascón korábbi, erősen vitatható netes aktivitása. Például, hogy „mélységesen undorítónak” nevezte az iszlámot, „drogfüggő szélhámosnak” a rendőri erőszak áldozatát, George Floydot, vagy épp az, hogy transzneműként (ebben a filmben pedig transznemű szerepet játszó színészként) gúnyt űzött a filmipar sokszínűségre irányuló erőfeszítéseiből. Oscar előtt nem egy jó ómen, hogy mást ne mondjunk, a Netflix nem győz elhatárolódni a sztárjától.

Hazafelé arra gondoltam, ha egy fura musical szereplője lennék, akkor az „És ezt így hogy?” című dalra táncolnék a négyeshatoson.

Selena Gomez mint Jessi

Mozinet