Az integrációs modell kérdései, alkotmányozás, szervezeti és döntéshozatali problémák.
Az európai integráció elmúlt öt évtizedében hol a mélyítés (és annak hatékonysága), hol a bővítés miatt az intézményi és döntéshozatali kérdések és reform-kényszerek egyre gyakrabban kerültek napirendre. Az Alkotmányszerződés elsősorban e két nagy kihívásra – vagyis az egyre bővülő intézményrendszer és a hatékonyabb, ugyanakkor átláthatóbb, közérthetőbb és demokratikusabb működés nyitott kérdéseire adott egyfajta választ/megoldást. A 2004. október 29-i ünnepélyes aláírás után elvileg sikerre ítélt Alkotmányszerződés azonban két népszavazáson is elbukott, amit egyelőre nem tud ellensúlyozni 18 tagállam, valamint az Európai Parlament pozitív ratifikációja. Az EU politikai vezetőinek 2005 nyarától 2007 januárjáig tartó bénultsága jól tükrözte azt a paradoxont, hogy éppen azok az EU-polgárok szavazták le (többségben) a dokumentumot, akiknek az érdekében íródott – elsősorban formai (működésbeli) és nem tartalmi (hatásköri) változtatásokat hozva magával.
2007 januárjától a német elnökség újraélesztette az alkotmányozási folyamatot, az Alkotmányszerződés által elért jelentős eredmények megőrzése céljából. Ami a közeljövőt illeti, gyakorlatilag négyféle forgatókönyv képzelhető el az alkotmányozással – és ezen keresztül az EU jövőjével kapcsolatban. Az optimista forgatókönyv értelmében az elnökség által elindított folyamat az újabb tárgyalások, megállapodás és ratifikációk után sikerrel zárul, és 2009 végétől korszerűbb jogi-intézményi keretek között működhet az Unió. A második forgatókönyv alapján felcserélődik a sorrend: az újraindított alkotmányozás kezdeti kudarcát az EU jelenlegi keretek közötti dinamizálódása követi. E „kettős stratégia” lényege, hogy a következő években az Unió a tagállamokkal közösen egyre több téren szolgáltat közjót az EU-polgárok felé, ami erősíti az integráció iránti lojalitást. Ezek után már kedvezőbb légkörben, és jobb eséllyel válik elfogadhatóvá az új alkotmányos jellegű alapdokumentum. A harmadik lehetséges kimenetel a reformok stagnálása. Ez is alkotmányozási kudarcot takar, ám nem követi azt az integráció megerősödése. Ez esetben hosszabb időre is lekerülhetnek a napirendről a belső reformok (különösen, ha a 2008-09-es költségvetési felülvizsgálat sem hoz lényegi változást). A legnegatívabb szcenárió értelmében az újraélesztett alkotmányozás kudarcát az integrációs politikai területeken megnyilvánuló egyre gyakoribb széthúzás követi, és az EU megindul a széttöredeződés útján. Mivel az egyes politikaterületeken más-más tagországok értenek egyet, így kialakul/felerősödik a változó geometriájú megerősített együttműködés, aminek előképét már ma is tapasztaljuk (ld. euróövezet, schengeni övezet).
Magyarország érdeke alapvetően az európai integráció hatékony működése és a szomszédos országok belépése. Hazánk számára ugyanakkor nem öncél az alkotmányozás, ezért – bár érdekünk az első forgatókönyv megvalósulása –, annak kudarca esetén mindenképpen kerülni kell a helyzet dramatizálását. Ez esetben a második forgatókönyv megvalósulásáért érdemes fellépni. Ha a következő néhány évben sikerülne csökkenteni az EU „teljesítmény-deficitjét”, illetve ha emiatt az EU további európai országokat vonzana, akkor ismét – mint eszköz, és nem mint cél – fel fog merülni az újbóli alkotmányozás. Ezt a kimenetelt mindenképpen érdemes támogatnunk. Ami a pesszimistább forgatókönyveket illeti, nekünk egyik sem érdekünk, de esetleges bekövetkezésükkor is marad lehetőség a nyomásgyakorlásra az integráció erősítése érdekében. Szem előtt kell tartani, hogy a magyar mozgástér jelentősen kitágul 2011-ben, amikor majd ránk esik a soros elnökség. Akármelyik említett tendencia erősödik fel, Magyarországnak – a 2010-11-es csoportos elnökség keretei között Spanyolországgal és Belgiummal közösen – fontos szerepe lehet az EU fejlődésének alakításában, a kiegyensúlyozott reformok és az egységre törekvés jegyében.
