Hajdu András: Szászcsávás, 2003. színes fotó, lightbox, 100x200 cm

Több mint 700, közel egy évszázadot felölelő fotóból áll a Képek, cigányok, cigányképek című kiállítás a Millenárison. A szervezők elgondolása szerint olyan tárlat létrehozása volt a cél, amely a roma életmódra vonatkozó sztereotípiák bemutatása helyett szociológiai, etnográfiai, művészeti megközelítésű képekkel kíván egységes képet alkotni magukról a romákról.

A kiállítás nagyszabású -- legalábbis a kiinduló szándék, a fotók mennyisége és az installálás tekintetében. Mégis azok között a korlátok között marad, ahogy a roma kultúrát közel 100 éven át láttuk és láttatni akartuk. Az anyag olyan kérdéseket invokál, amelyek éppen most a legégetőbbek: amikor a roma kultúrával nemcsak újra divatos foglalkozni, de az Európai Unió kisebbségi kérdésekre irányuló szigorú figyelme révén egyenesen kötelező.

Van tehát egy kiállítás, ahol fotókat látunk a romák életéből, beállított élethelyzeteken keresztül a saját közegükről – azaz, tegyük fel, magukról a romákról. A képek egy része archív felvétel, nagyobb hányada úgynevezett fotóművészeti alkotás. Kis számban, de folyamatosan növekvő mértékben – mivel bárki küldhet be privát felvételeket – vannak a romák által önmagukról készített családi fényképek is. Ezért aztán nem tekinthetjük úgy, hogy a kiállítás a szó szoros értelmében a romákról szól, hiszen nyilvánvaló módon leginkább arról a képről szól, ahogy a saját tekintetükkel és fényképezőgépükkel felfegyverzett képkészítők látják, illetve látni akarják a cigányok életét. Mindez azt a veszélyt hordozza magában, ami egy-egy -- főként szociológiai megközelítésű -- romákról készített képre éppúgy jellemző, mint arra a képtömegre, amelyet több évtized alatt készítettek a roma kultúra iránt érdeklődők. Egy társadalom tekintete ezeken az egyének által készített fotókon keresztül egy olyan -- romákról alkotott -- globális vízióra irányul, amelyet legfőképp nem maga a roma életmód határoz meg, sokkal inkább a nem romák gondolkodásmódja, a velük kapcsolatban kialakult sztereotípiák sora, márpedig ez, amint a kiállításból, sajnos, újra kiderül, nem mentes az előítéletektől. Legkézzelfoghatóbb módon a cigányok mindennapi életét, nyomorát, kiszolgáltatottságukat igyekszik -- legtöbb esetben kliséken keresztül -- bemutatni.

Összegezve: a kiállítás képet ad, mert nem tehet mást, szükségszerűen és megkerülhetetlenül. Képet ad a romákról, képet ad magunkról. De milyen képet? A szervezők meglévő fotókból gazdálkodva -- a legjobb szándékkal, ugyanakkor kritikát gyakorolva -- valóban fontos kérdéseket vetnek fel, mégpedig a sok közül az egyik legsúlyosabbat is: hogy vajon nem éppen magunkról rántjuk-e le a leplet, amikor olyan képeket állítunk ki és nézünk, amelyek valódi életüket meghamisítva eltávolítják a tekintetünket a romák életétől, belső törvényeiktől, erkölcsi normáiktól, kulturális örökségüktől. Nem kényelmetlen a kiszolgáltatottságot, nyomort szép kliséken át szemlélni? A valódi kérdés mégis az, hogyan szeretnénk látni őket, s a hogyan után, hogy megelégszünk-e ennyivel? Turistafotók, képek a romákról, ahogy mi láthatjuk/látjuk/láttatjuk őket. Mit szólnak hozzá a cigányok? Vajon nézik-e a képeinket? (Megtekinthető április 20-ig.)

Baglyas Erika (2005. április)