Az 1848-49-es szabadságharc leverése után a Habsburgok erődöt emeltek a főváros legláthatóbb pontján, egy évszázaddal később pedig az új megszállók saját emlékművüket ugyanitt. Nem ugyanaz, hiszen az elsőből szükség esetén ágyúzni lehetett a várost, a második meg csak a felszabadító szovjetek dicsőségét hirdette, de mégis: mindkettő a győztesek hatalmi gőgjét jelenítette meg, s mindkettő irritálta az alant levőket, hiszen létükkel minden pillanatban az alávetettségre emlékeztettek. Ma már, ha a budai alsó rakparton autózva felbukkan a Gellért-hegy orma, rajta az egykor gunyorosan csak „sörnyitó”-ként emlegetett sziluettel, gyermekeim már kérdés nélkül is kórusban válaszolnak: „Csak egy csaj, Papa! Ott van, jól néz ki és senkit sem zavar.” Tényleg csak generációs kérdés lenne? Vagy az orosz katona Szoborparkba száműzött szobrának hiánya teszi? Vagy egyszerűen csak az, hogy kimúlt mögüle a szocialista rendszer, ezáltal megszűnt az évtizedekig meghatározó politikai üzenet, s most már a szobrot is lehet látni, nem csak az emlékművet? Vagy mindez együtt? (Műértő, 2005. március)