Szobrok díszletelemként  Matzon Frigyes: Amazon; 1937 © Műértő

A díszletelemként használt, sebtében összehordott szobrok valódi története láthatóan sem a tervezőt, sem a múzeum történészeit nem nagyon érdekelte. A művészettörténeti szempont (ha létezett egyáltalán ilyen) harmadlagos volt: alapvetően egy prekoncepció - egy politikai értékítéletet érzéki-esztétikai úton közvetítő látványterv - illusztrálásához kerestek megfelelő méretű korabeli műveket. A látvány elsődlegességét mutatja a narratívával (a hagyományos múzeumi szemlélettel) szemben, hogy csak elvétve és csak abban az esetben tüntették fel a művek eredeti származási helyét, ahol ez a hatást fokozza. A szoborgaléria esetében különösen igaz Dobrovits Mihálynak a Terror Háza egészére vonatkozó észrevétele, miszerint „megfordult a hagyományos sorrend: a kiállítás-rendezés nem a tárgy bemutatását segíti, hanem a látványterv koncepcióját illusztrálja a tárgyi anyag” (Magyar Narancs, 2002. május 23.).

A szoborgalériába egyaránt beválogattak fontos és jelentéktelen műveket, reprezentatív és amatőr munkákat, különös metszetét adva a kor jelképalkotó törekvéseinek. Együtt szerepel az Angyalföldi Bútorgyár Rákosi elvtárs 60. születésnapjára készített ajándék faszobra Mikus Sándor Sztálin-szobrának újrafaragott reliefjeivel vagy Bokros Birman Dezső Vasmunkásával, amely 1948-tól a szakszervezetek Dózsa György úti székháza bejáratát díszítette. Reuben Fowkes a Limes 2004/2-es, a diktatúrák művészetével foglalkozó tematikus számában a korabeli munkásábrázolásokat áttekintve Bokros Birman szobrának kiválasztását egyenesen bizarrnak és helytelennek tartja a célból, hogy a totalitárius rendszer művészetét példázza.

Erről persze lehetne vitázni, arról már kevésbé, hogy a látványkoncepció megtartása érdekében megengedhető-e a történeti hamisítás. Több mint fél éve már, hogy az Élet és Irodalomban felhívtam a figyelmet a múzeum súlyos szakmai tévedésére, miszerint a szoborgalériában Matzon Frigyes két fiatalkori neoklasszicista szobrát téves címmel és datálással az ötvenes évek közepén készült szocreál műként mutatják be (Ádám és Éva a Terror Házában, ÉS, 2004/23.). Az „Ádám” Matzon Bajnok című művével azonos, míg az „Éva” nem más, mint az Amazon, amelyről a Pesti Napló 1937. április 25-i képes melléklete fotót is közölt. A két aktszobrot először 1937-ben, a Képzőművészeti Főiskola műcsarnoki tanulmányi kiállításán lehetett látni, ahol a fiatal művész elnyerte velük a Céhbeli Képzőművészek Egyesülete díszérmét és a székesfőváros 600 pengős ösztöndíját. Továbbá az Amazon szerepelt az Ernst Múzeum 1938-as Tavaszi Szalonján is, ahol Wolfner Gyula-díjjal jutalmazták. A tévedés azért is különösen kínos, mert Matzon Frigyes azon kevesek közé tartozott, akik az ötvenes évek Magyarországán az absztrakció, a kubizmus jegyében mertek alkotni. Azonos nevezőre hozni őt a Rákosi-korszak udvari szobrászaival felér egy nyilvános kegyeletsértéssel. Hiába javasoltam a szobrok eltávolítását, és hiába kérte a művész fia, Matzon Ákos képzőművész a múzeum főigazgatóját a kiállítás korrekciójára, elutasításra talált, s a hamis kontextusba helyezett művek változatlanul a helyükön vannak. Érthetetlen, hogy miért ragaszkodnak ennyire a két gipszszoborhoz, hiszen hasonló méretű és témájú - valóban az ötvenes évekből származó - műveket könnyen lehetne találni.

Ha jobban körülnézünk, nem ez az egyetlen hiba a kiállításon. Vegyük példaként a szoborgaléria indító darabjai közül Sztálin és Rákosi mellszobrát. A felirat szerint a Sztálin-portré Matéka Sándor 1949-es alkotása. Az évszám stimmel, az alkotó nem. Matékától a harmadik emeleti részen látható egy másik Sztálin-mellszobor, amellyel összehasonlítva könnyen megállapítható, hogy a két ábrázolás két különböző művésztől származik. Az első büszt nem Matéka, hanem Pátzay Pál műve. Nem egy a futószalagon készült Sztálin-portrék közül, hanem az egyik leghíresebb, amelyért Pátzay 1950-ben Kossuth-díjat is kapott! Ezt a tényt a művész tisztelői ma már igyekeznek retusálni: a Pátzay Pál Művészeti Alapítvány által 2002-ben kiadott Pátzay Pál: az ember és a mű című könyvben közölt életrajz szerint a mester 1950-ben az „addigi életműve elismeréseként” részesült a legmagasabb állami kitüntetésben. Persze van mit a felejtés jótékony homályában tartani, hiszen Pátzay nem akármilyen portrégalériát mondhat a magáénak: Horthy, Sztálin, Lenin, Rákosi és Kádár portréját egyaránt elkészítette (akárcsak pályatársa, Kisfaludi Strobl Zsigmond).

A kiállítás következő darabja Rákosi Mátyás mellszobra, amelyet a múzeum ismeretlen művész alkotásaként mutat be 1952-ből. Ez sem teljesen ismeretlen: sokszorosított, bronzhatásúra festett gipszváltozata Pátzay Sztálinjával együtt a korszak politikai ünnepségeinek gyakori díszletelemeként szolgált. Fotóját a Szabad Művészet 1951-es februári száma a címlapján közölte. Alkotója Olcsai Kiss Zoltán. Míg Pátzay és Kisfaludi „hivatásos szobrászoknak” tekintették magukat, akik professzionális szinten igyekeztek kielégíteni az aktuális hatalom igényeit, addig Olcsai közepes tehetségű, ám valóban elkötelezett művész volt, aki a munkásmozgalom régi harcosaként szolgálta a rendszert. Van tőle egy másik alkotás is a múzeumban: munkásőrszobra kicsinyített alumíniumfigura formájában megvásárolható az ajándékboltban.

Továbbhaladva a kiállításon a fentiekhez hasonló problémákat találhatunk. Számos műtárgy keletkezését csak hozzávetőlegesen tudják megadni, gyakran megelégszenek azzal, hogy az alkotó ismeretlen, ami egy amatőr emlékműmakett esetében még elfogadható, de például a SZOT-székház nagyméretű domborművei esetében már nem. Gyakran van gond a címfeliratokkal: például Herczeg Klára Munkásnője valójában a Traktoroslány, és nem 1956-ban, hanem 1950-ben készült. (Herczeg indokolatlanul túlreprezentált, öt művét is kiállítják.) Úgy tűnik, hogy a múzeum számára fontosabb a poénos szobormásolatok készíttetése, mint a szobrok történetének feltárása. Az internetes oldalán olvasható szoborkalauz helyenként bőbeszédű, máskor szűkszavú és pontatlan, adatközléseit jó lenne összhangba hozni a kiállítás felirataival. A műtárgyak származását (vásárlás, múzeumi kölcsönzés, letét stb.) a legtöbb esetben homály fedi, pedig érdemes lenne megtudni, hogy egy-egy mű honnét került oda. Például érdekelne, hogy a Dózsa György úti szakszervezeti székház bontásakor funkciótlanná vált Vasmunkást hogyan szerezték meg: az MSZOSZ eladta, kölcsönadta - egyáltalán kié?

Kérdés persze, hogy manapság számon kérhető-e még egy múzeumon a kiállított műtárgyak korrekt meghatározása és bemutatása, nem elavult-e az effajta filológiai szőrözés egy százezrek által látogatott élménykiállítás esetében, amely - az indoklás szerint - „a témakezelés megfelelő távolságtartása, a szenzációhajhász megközelítés elkerülése, továbbá a múzeum belsőépítészeti megoldása” miatt 2004-ben elnyerte az Európai Múzeumok Fóruma különdíját.

A dizájn valóban elismerésre méltó, a témakezelésről viszont már más a benyomásunk. (Műértő, 2005. február)

Boros Géza