© Doktor Plusz

A legmeglepőbb azonban annak a feltáró eszköznek az ábrája, melynek háromrészes ókori görög változata ugyanolyan elven működött, mint Johannes Gerssdorff 1537-es speculuma. Ezzel a végbelet és a hüvelyt feltárni egyaránt ajánlotta (remélhetőleg nem egymás után), és amelyet Parks mester követői a XX. század végén is használtak proktológiai beavatkozásoknál, sőt talán néhol még ma is…

Az eszköz fontos követelménye a célszerűség. A mai eszközök végtelenül egyszerűek és célszerűek. Érdekes, hogy a legegyszerűbb eszközöket az ókorban használták, később bonyolódtak, „szépültek”, formatervezetté váltak, s mára megint egyszerűsödtek.

© Doktor Plusz

A legrégebbi magyarországi orvosi könyv az 1200-as évek vége felé keletkezhetett, természetesen latin nyelven. Szerzője a nagy arab sebész, Abulkászim. Színes miniatúrákkal szépen illusztrált, felbecsülhetetlen értékű Kitab al-Tasrif című munkája a budapesti Egyetemi Könyvtárban található. Azért is kuriózum, mert alig ismerünk embert ábrázoló illusztrációt tartalmazó arab munkát, hiszen náluk az emberábrázolás tiltott volt. Ez a könyv Itáliában készült latin fordítás, a benne látható műszerek java része kauter, a korabeli sebész leggyakrabban ezzel végezte műtétjeit.

A legrégebbi magyarországi útleírások egyike Jakob Toll (Jacobus Tollius) tollából származik a XVII. század végéről. Érdekessége, hogy a magyarországi városképeket tehetséges németalföldi festőművész készítette. Ebben a könyvben sebészeti műszereket ábrázoló rézmetszet is található.

Az eszköz régen az orvos ujjainak nemcsak rabszolgája, hanem munkatársa is volt. Abban az értelemben is, hogy a sebészt gyakran egész pályafutása alatt elkísérte, részben drágasága, részben kiváló megmunkálása miatt. A régiek megbecsülték műszereiket, nevüket sokszor meg is őrizte az általuk kigondolt, sokszor műgonddal kiötlött, dédelgetett eszköz: Kocher, Lumnitzer, Péan.

 

Kisded sebészi eszköztár

 

Az orvosi eszköztárak – a folyamatosan megjelenő kézirat- és könyvillusztrációk révén – a középkortól kezdve jól rekonstruálhatók. Hazánkban az első, Kisded sebészi eszköztár címen Bugát Pál és Flór Ferenc fordítói tollából csak 1837-ben jelent meg. Az első műszergyártók a reformkorban jelentkeztek Pest-Budán, Dreher Ignác és Fischer György személyében.

A használt orvosi eszközt megbecsülték, nem „egyszer használatosak” voltak. A régi kor emberének fontos volt a tetszetős kivitel. Sokszor szép, de mindenképp tartós fa- vagy papírdobozt, később vászonból, bőrből vagy éppen acélból készített tokot az eszköznek. Fontos volt a tárgy esztétikuma, úgy tűnik, kissé fontosabb, mint manapság. Néha kifejezetten a titok árnya lengte körül a műszereket, családon belül szállt nemzedékről nemzedékre például a fogós műtét műszere, akár több változatban is. A titkolózásra – a tulajdonos szerint – azért volt szükség, mert az eszköz használata nagy gyakorlatot és finom, de határozott kezet igényelt. Valójában inkább szakmai féltékenység és üzleti megfontolások játszhattak szerepet a titkolózásban. Az emberi gyengeségek miatt persze e titkok nem maradhattak rejtve túl sokáig, és kétszáz év elmúltával, a XX. században már minden kórházban alkalmazták a fogót, bár addigra a vákuumos módszer az esetek többségében feleslegessé tette használatát…

Évszázadokon át fennmaradt és sokat emlegetett, néhol népi gyógyászati eszköz a szülőszék. Már a legnevesebb ősrégi német bábakönyvben is találkozhatunk vele (Rosengarten), illetve ábrázolásával: az 1513-ban megjelent könyv bemutatja a szépen, reneszánsz divat szerint felöltözött bábát, amint a szülőszéken ülő anyából a szoknya diszkrét felhajtásával, mintegy szoknyája alá nyúlva vezeti a szülést. A szülőszék ugyan széles körben sosem terjedt el, de évszázadokon át újra meg újra megjelenik a szakkönyvekben. Ez az eszköz a hazai szülészeti irodalomban jóval később bukkan fel illusztrációként lugosi Fodor András Szülést segítő tudomány és mesterség című, 1817-ben megjelent munkájában. Olyan részletekbe menően írja le megépítését és minden pici részletét, hogy a ma embere is könnyűszerrel rekonstruálni tudná.

 

 

© Doktor Plusz

A sebegyesítés műszerei és eszközei szintén színes múltra tekinthetnek vissza. A legősibb, Susruta-féle módszer leírását, vagyis a sebszéleknek jókora hangyák rágói segítségével történő egyesítését (amit a hangya fejének letépése követett) csak írásos emlékek erősítik meg. Hasonló elvet említ Navratil Imre 1867-ben megjelent Sebészeti műtéttanában, bár még a XX. század arab népi gyógyászatának kutatói is, mint használt módszert említik. A sebegyesítés innen kétfelé válik: a sebkapcsozás és a varrat módszerei által. Nálunk Navratil lehet az első, aki említi a Vidal de Cassis-féle fémkapcsokat, majd 1891-ben Schmid Hugó magyarítja nevét horgas csíptetőnek. Jó ideig igen elterjedt volt strúma-, sérv- és vakbélműtéteknél. Ma egyre ritkábban alkalmazzuk.

Régi sebészeink kevéssé ismerték a varrás módszerét, a korábbi munkák a XVIII. század végéig nem is említik. Ekkor viszont Rácz Sámuel pesti professzor már a sebészek számára tankönyvül szolgáló első magyar nyelvű munkájában említi a drótvarratot is. A következő évszázad főbb varróanyaga a selyem, de már viszonylag korán felismerték a catgutot, sőt annak krómsavas változatát is. Emellett csak kuriózumként érdemel említést az ökörérfalból, lószőrrel vagy bálnaszilával készült varrat.

A varrathoz fonal, tű, a későbbiekben tűfogó volt szükséges. A varrótű érdekes históriájából csak egy kuriózumot említek: különleges fajtája volt a karlsbadi (gombos) tű, mely igen szellemes és hazánkban sokáig divatos varrásmódot tett lehetővé. A sebeknek ezt a fajta egyesítését már a Bugát Pál fordításában megjelent első magyar sebészeti műtéttani tankönyv is bemutatja: a lándzsavégű, gombban végződő tűféleséget, melyet az egyesítendő sebszéleken átszúrva – a hajózásban gyakori nyolcas hurkok sorozatával – rögzítettek, esetleg sorozatban alkalmazva ezt a technikát. Könnyen el lehetett távolítani, mivel varrófonál nem jutott a sebbe. A kivétel mindössze annyiból állt, hogy a tű végét kihúzva, a fonal egyszerűen lehullott.

A régi magyar műszerkatalógusok a tűfogót tűtartónak nevezték. A német Nadelhalter kifejezés teszi érthetővé e régi elnevezés okát. A legrégebbi konstrukciók zárszerkezet hiányában valóban nem fogták be a tűt, melyet így a sebész csak tartott vele. Ilyen volt Langenbeck és Diffenbach korai tűtartója. Roux bonyolult tűfogójában egy csavarszerkezet rögzítette a varrótűt, de csak egy szára lévén, meglehetősen célszerűtlen eszköz volt. Hamarosan felismerték a zárszerkezet jelentőségét. Rainer kezdetben külső zárat alkalmazott, de ennek zárása, nyitása külön mozdulatot igényelt, ezért további módosításokra került sor. A zár alulra került, ám az így készült Weber-féle tűfogó még mindig nehézkesnek bizonyult. Keleti műszerkatalógusa már nyolcféle ilyen eszközt említ, 1900-ban Garay csúcsminőségű orvosi műszereket, segédeszközöket taglaló katalógusa pedig húsz különféle eszközt. Köztük van már a Mathieu-féle is, amely napjainkig megfelelő zármegoldást kínál.

 

 

A sebészet korszerűsödéséhez a narkózis bevezetésén át jutunk. Meglepően gyorsan reagálunk az új felfedezésre, rövid hónapokkal az „ether day” után már nálunk is megjelenik az altatás, és nemcsak a közismert Balassa János, hanem az orvosi diploma nélkül tevékenykedő sebészmesterek némelyike is hamar felismeri és alkalmazza műhelyében az éternarkózist.

© Doktor Plusz

A műszerek java részét felhasználója ötlötte, fejlesztette ki, de legalábbis ott bábáskodott készültekor. Biztosan így történt a gyomorvarrógép feltalálójának esetében. Hültl Hümér egyébként is invenciózus, progresszív szemléletű sebész volt. Az ő nevéhez fűződik hazánkban a hagyomány szerint a sebészi maszk és a cérnakesztyű bevezetése, csakúgy, mint a műtéti terület jódtinktúrás lemosása. A gyomorvarrógépet a már említett Fischer műszerkészítő dinasztia harmadik tagja, Győző készítette Hültl Hümérrel együtt, és 1908-ban mutatták be a Magyar Sebésztársaság II. nagygyűlésén, ahol Ádám Lajos tartotta a beszámolót. Az eredeti gépezet elég nehéz volt, négysoros varratot készített fémkapcsokkal. A varrógép használatának a műtét meggyorsításán kívül azért volt jelentősége, mert a szervek átvágása során nem szennyeződött a hasüreg, aminek az antibiotikum-korszak előtt különös jelentősége volt a sebfertőzés, hashártyagyulladás elkerülésében. Petz Aladár 1921-ben, a Magyar Sebésztársaság 8. kongresszusán mutatta be a gyomorvarrógép továbbfejlesztett, kisebb, könnyebb, egyszerűbb változatát. Hültl Hümér és Petz Aladár neve összeforrott a gyomorvarrógéppel. Petz neve külföldön lényegesen ismertebb, olyannyira, hogy a „gyomorvarrógéppel egyesíteni” kifejezést a gyakorlatias német egyszerűen így mondja: petzen.

Dr. Back Frigyes
Doktor Plusz/2006/5.