Vincze Szabolcs

„Bár nyakunkon a tél, ilyenkor pedig a hegymászás lassan szünetel, a szeptemberi napsütésben még egyszer lehetőség nyílt az Osztrák Alpok legmagasabb csúcsának, a Grossglockner meghódítására.

A hajnali budapesti indulást követően nyolc órás utazás várt ránk a Bécs-Graz-Klagenfurt-Villach-Spittal-vonalon, majd letérve az autópályáról Lienz felé vettük az irányt. Itt már éreztük, hogy az Alpokban vagyunk, lévén néhol kétezer méteres hegyvonulatok vettek körül minket. Egy rövid, de kilenc euróba kerülő szerpentint követően végre kiszállhattunk az autóból, és a völgyből elénk tárult utunk célja: az impozáns, 3798 méter magas Grossglockner.

Nem is bírtunk magunkkal, gyorsan összepakoltuk felszereléseinket, és nekivágtunk a több órásnak ígérkező túrának, hogy másnap hajnalban a hegy lábától kezdhessük az ostromot. Bár a gyaloglás monoton, ez a túra az összes eddiginél különb volt: az egyre szebben kibontakozó Glockner végig előttünk magasodott, ezzel is motiválva minket az újabb megerőltetésre.

Vincze Szabolcs

Kora délután már a 2800 méteren felépített Stüdlhüttében ültünk egy korsó megérdemelt sör mellett és tervezgettük a másnapi mászást. Eredetileg egy nehezebb gerinctúrát terveztünk a legendás Stüdlgraton, ami a hegyre vezető egyik legszebb út, a menedékházba érkező hegyivezetők azonban lebeszéltek minket róla, mivel az egész gerinc le volt fagyva. Nem örültünk, de hosszas tanakodás után – és újabb két sör elfogyasztása után – úgy döntöttünk, mégis a normál útvonalat választjuk, végtére is nem meghalni jöttünk a hegyre, lehetőségünk pedig jövőre is lesz.

Másnap reggel tehát felcsatoltuk hágóvasainkat, kézbe vettük jégcsákányunkat és nekivágtunk a gleccsernek. Az idő ragyogó volt, de egyre jobban éreztük a magasságot, különösen, amikor már háromezer méter felett jártunk. Nem voltunk rosszul, nem jelentkeztek a hegyi betegség tünetei, ugyanakkor egyre lassabban küzdöttük le az előttünk álló akadályokat és egyre többször kellett pihennünk. Eredeti célunk a 3450 méter magasan álló Erzherzog Johann-Hütte volt, és úgy határoztunk, hogy rövid – vagy esetleg hosszabb – pihenő után meglátjuk, nekivágunk-e még aznap a csúcsnak. A ház előtti meredek kaptatót kicsit nehezebben vettük, lévén pár méterre mellette kezdődött egy mély gleccserszakadék, mi pedig nem voltunk összekötve.

Miután nagy nehezen átszenvedtük magunkat a meredek emelkedőn, egy sziklás gerincre értünk, ahol ugyan voltak kitett sodronyok a kapaszkodáshoz, de ezek annyira csúsztak, hogy nem tudtam eldönteni mi ér többet: ha kapaszkodok, vagy ha nem. Fél óra után végre felértünk Ausztria legmagasabban fekvő menedékházához, én pedig azzal a lendülettel leheveredtem az egyik asztal mellé. Másszunk tovább, vagy ne másszunk? Vajon elég jól vagyunk hozzá? Másfél óra pihenő kellett hozzá, hogy meghozzuk a döntést: mászunk. Ha sikerül, ma a jól elvégzett munka tudatával fekszünk le, ami viszont ennél is fontosabb: holnap nem kell hajnalban kelnünk. Ez az érv mindent eldöntött.

Vincze Szabolcs

A ház fölött összekötöttük magunkat, és kényelmes tempóban nekivágtunk az újabb emelkedőnek. Mivel kora délután volt, a gleccser már számos helyen eljegesedett, így vigyáznunk kellett, hova lépünk. A hegyoldal egyre meredekebbé vált, egyre nehezebben tudtunk előre jutni. Ahogy kiértünk a gerincre, elkezdődött az út legnehezebb része. Mivel a jégcsákány egyre jobban zavart a sziklák között, egy mélyedésben hagytuk, és végre két kézzel kapaszkodhattunk a gerincen.

A hágóvas azonban egyre kényelmetlenebbé vált, mégsem vehettük le, hiszen elég sok havas rész volt. Egyszer majdnem sikerült lebukfenceznem, amikor a hágóvas egy ugrásnál – úgy gondoltam, jó ötlet ugrani, de kiderült, hogy mégsem – a nadrágom szárába akadt, így én két térdemmel landoltam a fél méterrel lejjebb lévő platóra. Kificamodott a bokám, de örültem, hogy nem estem lejjebb, elvégre mindkét oldalon meredek szakadékok húzódnak.

Vincze Szabolcs

Már csak egy nehéz rész várt ránk, közvetlenül a csúcs előtt, ahol tényleges sziklamászás várt ránk. Szerencsénkre csak kevesen voltak – ami szokatlan a Grossglockneren –, ez pedig könnyebbé tette a dolgunkat. Tíz perccel ezután a csúcsot jelző masszív keresztnél álltunk. Az idő szerencsére nem romlott, így gyakorlatilag rálátás nyílt az egész Osztrák Alpokra. A látvány leírhatatlan, érdemes személyesen megnézni. Negyedóra szöszmötölés, csúcsfotó után elindultunk lefelé, ami könnyebb volt, mint gondoltuk. Bár én fejben kezdtem fáradni egy kicsit, szerencsére nem volt gond a lejutással. Egyedül akkor pukkadtam szét majdnem mérgemben, mikor kiderült, hogy visszafelé a mélyedésben hagytam a jégcsákányomat, de szerencsém volt: egy csúcs felől jövő csoport lehozta nekem én pedig illedelmesen megköszöntem. Többre egyelőre nem volt erőm.

Mindketten boldogok voltunk, amikor végre leértünk a menedékházba, én pedig még sosem aludtam ilyen jól – és ilyen sokat – 3500 méter magasan. Másnap reggel nem kellett sietnünk, egy ideig még gyönyörködtünk a tájban, az előttünk tornyosuló hegyben és lassan elindultunk vissza az autónkhoz. Lefelé még azok a részek is könnyűek voltak, melyekkel felfelé meg kellett küzdenünk. Mindent összevetve az idei mászó évem egyik legemlékezetesebb túráját tudhattam magam mögött. Változatos mászás volt, néhol igazi hegymászó-érzéssel vegyítve, elvégre itt egy kicsit valóban meg kellett küzdenünk azért, hogy a csúcsra jussunk. A túra során pedig csak egyszer aludtam jobbat annál, mint a legmagasabb menedékházban: a visszaúton.”

Vincze Szabolcs