Creative Commons

"A szigetországok mindig is hordoztak magukban valami furcsát – legalábbis a kontinenslakók szemében. Az, hogy az egykori brit gyarmatbirodalom, valamint az erre rímelő anglomán/anglofón országok jelentős részében a mai napig a rossz oldalon közlekednek, köztudott. De ki gondolta volna, hogy egy teljesen hétköznapi ír szállodai szoba is tud szolgálni meglepetésekkel?

Az utazó megérkezik a dublini hotelbe (az ottani kocsma-, akarom mondani étteremnegyed, vagyis a Temple Bar közvetlen szomszédságába), és máris meglepetés éri: a teljes személyzet (a recepcióstól a londíneren keresztül a takarító kislányig) ká-európai. Lengyel barátaink totális etnikai túlsúlyát csak egy-egy kósza magyar szó hígítja; a semmi mással össze nem téveszthető hazai nyílt e, illetve a kőkemény k hangok kellemesen illeszkednek a Visztula-parti scs, zs és dzs összetett mássalhangzók nagyon nem angolos világába. Nincs ezzel semmi baj, de ha azért jöttél volna az ír fővárosba, hogy nyilvános helyeken Swift, Joyce vagy Oscar Wilde munkanyelvét gyakorold, hát van egy rossz hírem.

Persze a vendégmunkások általában elég jól beszélnek angolul (még véletlenül sem fognak a megrendelt sör helyett például Fantát hozni), de a kiejtésed nem a segítségükkel fogod a tökéletességig csiszolgatni.

Belép az ember a szobába és körülnéz, majd besiet a fürdőszobába. Látszólag minden a helyén: vécécsésze, kád, csapok. Az első mókásabb meglepetés a vécéhasználatot követi. Nézed, hogy hol a francban van a lehúzózsinór, de nem találod. Gombot sem látsz, na meg öblítőtartályt sem. Már-már kikiáltanál a párodnak, hogyaszongya: te, innen ellopták a víztartályt! S közben a gondolatok lázasan kergetik egymást domború homlokod mögött, s tompa fájást vélsz felfedezni a tarkód környékén: hogy fogom én ezt elmagyarázni a lengyel recepciósnak és benyeli-e ezt a hihetetlen történetet a rendőrség?!"

A teljes cikk (és további Dublin-i kalandjaik) Csurtusék blogjában olvasható.