A sírást kutató történészek szerint az a magatartás, miszerint nem túl férfias dolog a sírás, a két világháború borzalmainak köszönhető. Ezekben a helyzetekben ugyanis nem volt szabad összeomolni. És azóta is csak bizonyos helyzetekben eresztheti szabadjára a könnyeit a férfi, például amikor apává válik, vagy szerettei elvesztésénél. A nők helyzete ebből a szempontból egyszerűbb: sírhatnak esküvőkön, temetésen, gyermekeik által elért sikereken, de akkor is, ha összeesett a sütemény.

A sírás nem csak a szomorúsághoz kapcsolódik, hiszen ha valaki meghal, akkor is többet érzünk ennél, félelmet, olykor haragot is. A sírás valójában az érzelmek összeomlásából fakad. Az esküvőkön vagy a romantikus filmek alatt sem az igaz szerelem győzelmét siratjuk, hanem mindazt, ami erről eszünkbe jut.

Minden családban megvannak a domináns érzelmek. Van, ahol a harc és a harag, máshol a csend, a szomorúság, megint máshol az optimizmus az uralkodó érzelem. És a gyerek  így tanulja meg, hogyan kezelje érzelmeit. Ez nem azt jelenti, hogy ha az apa agresszív, az anya pedig zokogva menekül a szobájába, akkor a gyerek is biztosan így fog viselkedni, az érzelmekhez való viszonyt azonban ellesi szüleitől. A pszichológus feladata, hogy lelki sérülés esetén engedje ezeket szabadon kiáramlani, úgy, hogy közben mégis a helyes mederben maradjanak.

Az érzések, ha egyszer kitörnek, el is fognak múlni. Ha valamelyiket nem tudjuk megélni, akkor az rejtett formában, de bennünk marad. A sírást sokan negatív dolognak tartják, és igyekeznek ezt elkerülni, pedig ez nem helyes. Sírjunk bátran, mert sok problémától kímélhetjük így meg magunkat.