Úgy néz, mintha élne. Pedig régen halott, percekkel korábban egy nagy üstben láttam úszni a forró vízben. De a tálcán mégis annyira élethű, hogy hozzá sem merek nyúlni. Feröeri házigazdám mosolyogva biztat, egyem meg a szemét. Az a jutalomfalat, amely a vendégnek jár. Kihagyom. Az idős vendéglős fog egy kést, kivágja a főtt szemet és a szájába teszi. Oda sem merek nézni. Elégedett mormogást hallok, lecsúszott. A puha gőzölgő birkafej immáron szem nélkül várja további sorsának alakulását.

100 nap Északon - korábbi állomások:

Két perc a vaksötét pokolban

Elszabadult a földi pokol a finn szaunában

Egy hotdoggal térítették el az amerikai elnököt

Mínusz harminc fokban rekedt a magyar utazó

Ilyen egy igazi svéd busójárás

A norvégok két kézzel kapnak a mérnökök után

Itt él a legmesszebb költözött magyar lelkész

Hol lakik a legészakibb magyar a Földön?

Megvan a legészakibb magyar, és nem fázik

A legbékésebb magyarok északra költöztek

Lantos Gábor

„Egyél, hiszen ez is csak olyan, mint a marhahús” – biztat Turi Géza, a Vikingur labdarúgó-csapatának kapuvédője. Hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, főzött bálnahúst tűz villájára. A fekete rágós eledel fele aztán ott marad Géza tányérján, hiába, az élet itt sem fenékig tejfel, akarom mondani, bálna. Az igazi feröeri vacsorát megszervező másik magyar futballista, Gángó András eközben élvezettel vág egy szeletet abból a lepényhalból, amelynek mindkét szeme azonos oldalon van. Ez tényleg finom, megkóstoltam, ízlett. Miként az édes húsú rák, amelyből egyetlen deka sem maradt meg. A rothasztott bárány és a birkafej azonban nem az én világom. A vendéglős rendes ember, sült krumplit és hamburgert is szervíroz, de valahogy a két kenyér közé berakott húsnak mintha halra hasonlatos íze lenne. Sőt, a burgonyának is. De nem vagyunk udvariatlan vendégek, ha már az ősz feröeri szakács és thaiföldi felesége ilyen lakomát rittyentett nekünk, eszünk, amit tudunk és ami belénk fér. A vacsora végén könnyed mozdulattal hagyjuk el a helyiséget, az öreg újabb evészetre invitál, ha netán ismét a környéken járok majd. Átgondolom.

Lantos Gábor

18 apró zöld bársony foltocska az Atlanti-óceánban félúton Skócia északi és Izland keleti partvidéke között: ez a Feröer-szigetek (Juh-szigetek), ahol életemben másodszor járok. Először 2011 szeptemberében töltöttem el itt tíz napot, s a táj, az emberek kedvessége, a hely szelleme annyira megfogott, hogy tudtam: vissza kell jönnöm. Akkor 38 órás hajóút végén érkeztem meg Dániából, most elég volt 120 perc, hogy a koppenhágai repülőtérről startoló gép Vagar légikikötőjében landoljon velem. Feröer semmit sem változott, csupán több a havas hegycsúcs és még bizonytalanabb az időjárás, mint másfél éve szeptemberben volt. Meccsre is mentem, ott voltam a Vikingur-Runavík rangadón, a helyi futballbajnokság nyitányán. A Vikingur kapujában az a Turi Géza állt, aki 2002-ben a Zalaegerszeggel nyert bajnoki címet odahaza. Elég messzire került Magyarországtól – minden tekintetben. A feröeri bajnokság abszolút amatőr alapokon nyugszik, Géza is napi nyolc órát melózik az ablakgyárban. A békebeli idők hangulatára emlékeztető találkozó szünetében ragyogó napsütésben beszélgettem az összecsapásra delegált egyetlen újságíróval, negyvenöt perccel később viszont szakadó hóesésben és üvöltő szélben kérdeztem Turit, hogyan verték meg 2-1-re a Runavíkot. Ebből is látszik, hogy meteorológusnak lenni a Feröer-szigeteken nem ér fel életbiztosítással, itt a jóslatokat percek alatt változtatja meg a természet. Az egyik pillanatban még pólóban sétálsz a napsütötte fővárosban, Tórshavnban, hogy utána fázósan húzd össze magadon a kabátot, s fedett helyet keress a nyakadba ömlő hó elől. Sokak számára – már csak a korábbi elmondásaim alapján is - élhetetlen helynek tűnik Feröer, pedig egyáltalán nem az. A magyar ember vajmi keveset tud erről a szigetcsoportról, de arról biztosan értesült már, hogy a bálnavadászat a legősibb foglalatosságok egyike. Sosem gondoltam volna, hogy a helyiek tradicionális tevékenysége olyan gondolat-viharokat vált ki ismerőseim környezetében, amelyet tapasztalhattam. Hiába bizonygattam, hogy ez nagyjából ugyanolyan, mint a mi disznóvágásunk, okfejtésem süket fülekre talált. Akadt olyan ökológus, aki egyszerűen gyíkoknak nevezte a feröeri népet, mert megölik azokat az állatokat, amelyek még az embernél is okosabbak.

Lantos Gábor

Ahhoz, hogy a miértet megértsük, el kell töltenünk kis időt a szigeteken. Amely elzártsága miatt az élet bizonyos szegmenseiben roppant kiszolgáltatott helyzetben van és módfelett függ az „anyaországtól”, Dániától. (Éppen ezért érthetetlen, hogy egyes feröeri politikusok a teljes függetlenség mellett szállnak síkra, amely szinte elképzelhetetlen lenne, hiszen a kopár földdarabokon, a tengerben úszó bálnákon és a füvön legelésző birkákon kívül semmi sincs, valamennyi alapvető élelmiszer Dániából, illetve a közös Európából érkezik.)

Az tény, hogy a bálnavadászat közben és után a vértől vöröslő tengervíz nem éppen felemelő látvány. (A képen mindezt láthatják, amely 2011 őszén a Vestmanna sziklák közelében készült egy vadászatot követően.) Évente mintegy ezer gömbölyű fejű delfin esik áldozatul e tevékenységnek, amelyet a X. századtól, ezernél is több éve űznek errefelé. Semmiképpen sem beszélhetünk céltalan mészárlásról. Az itt élők legfőbb tápláléka a bálnahús, azaz azért ölnek, hogy élelemhez jussanak. A zsákmányból egyetlen gramm sem kerül ki az országból. A parton a bálnakvóta-felügyelő (sýslumaður) egyenként számolja meg a megölt állatokat, s abban a pillanatban, ha az előre tervezett mennyiség összegyűlt, az összes még vízben úszó delfint visszaengedik a nyílt óceánba. A zsákmányt a vadászatban résztvevők és a helyi lakosok között osztják el, amelyet az illetékes felügyelő ellenőriz. Az elosztás egysége a skinn, ami 34 kg bálnazsírnak vagy 38 kg húsnak felel meg. Az elejtett ceteket megszámozzák, skinn-ben mért értéküket pedig római számokkal jelölik. Amikor a számításokat elvégezték, a jogosultakat értesítik, hogy hányas számú állatból hány skinn értékben jut nekik. Az adott állaton osztozó többi emberrel együtt feldarabolják, és hazaviszik a nekik járó részt. Ezt az értesítés után minél gyorsabban meg kell ejteni, hogy elkerüljék a hús megromlását és kárba veszését. A zsákmányt soha nem dolgozzák fel ipari módszerekkel. Az elosztást követő 24 órán belül a helyi önkormányzat köteles gondoskodni a maradványok eltakarításáról. A legtöbb körzetben szokás szerint a zsákmány egy részét a helyi kórháznak, bölcsődének, gondozónak vagy más szociális intézménynek adják. Nagyobb településeken előfordul, hogy a szétosztás után egyes magánrészesedéseket eladnak a helyi élelmiszerboltoknak vagy éttermeknek. Így került tehát a mi asztalunkra is a főzött bálnahús és a bálnazsír, amelyről mostani beszámolóm elején már megemlékeztem.

Lantos Gábor

Egyes ökológusok, környezetvédők és csoportok kegyetlen és fölösleges dolognak tartják Feröer legősibb tevékenységét. A helyi vadászok szerint az újságírók többségének fogalmuk sincs semmiről és össze-vissza firkálnak mindent. A szervezett cetvadászat első írásos említése 1584-ből származik. Ennek pedig 429 éve. Sokszor, sokat gondolkodtam mindezen. Van-e joga bárkinek megkérdőjelezni azt, amit a feröeri ember több mint ezer éve csinál? Tény, hogy a vadászat a külső szemlélő számára borzalmas élményeket is jelenthet. A fröcsögő vér, az állatok megölése valóban csak a legerősebb idegzettel rendelkező embereknek való. Ugyanakkor – bármennyire is hihetetlen – a vadászok igyekeznek a „legemberségesebb” módszerrel bánni az áldozatokkal. Csónakokkal félkörben körbeveszik a ceteket, majd lassan és nyugodtan egy öbölbe hajtják őket. Kötélre erősített köveket dobnak a vízbe a delfinek mögött, ezzel a part felé hajtva, ahol megfeneklenek az állatok. Ha egy bálnacsoport nem hajtható ki ezzel a módszerrel, akkor vissza kell terelni őket a tengerre. Talán ebből is látszik, hogy nem értelmetlen öldöklésről írtam az imént. A feröeri nép elveszi a természettől azt, amely az életet jelenti számára. A történet erről szól, nem többről és nem kevesebbről.

Száz napos utam a jövő héten Észak-Izlandon folytatódik. Elhajózom Grímsey szigetére, ahol a helyi pap hálószobáján át halad át az északi-sarkkör. És részt veszek egy kiránduláson a Mývatn tó környékén, amelyet egy – micsoda véletlen – magyar futballkapus, Matus Sándor vezet.

Lantos Gábor utazását itt követhetik.