Iskolás gyermek szülőjeként a hétköznapjainkat erősen befolyásolja, hogy a gyermekünk milyen hangulatban indul az iskolába, és hogyan tér onnan vissza: jókedvűen, lelkesen mesélve az iskolai történéseket, vagy alig várja, hogy megszabaduljon a sulitól. Nem is beszélve a leckeírásról, ami néhány gyereknek újabb szellemi kaland lehetősége, míg sokuknak nyűg. Iskolába lépéskor különösen jellemző, hogy „kezdő szülőként” aggódással teli várakozással tekintünk az iskolára. Hogy érzi ott majd magát a gyermekünk? Meg tud-e felelni az iskola elvárásainak? Lesz-e sikerélménye, ami azt is jelenti, hogy mi eddig jó szülőként felkészítettük-e őt az élet első kihívására, az írni-olvasni tanulásra?

Ebben a helyzetben különösen fontos, ha úgy tetszik, kulcsszereplő a tanító – aki nem szükségszerűen néni, de az esetek többségében az. Ebből is következik a szülők természetes igénye, hogy legyen a gyerek anyja helyett anyja – legalábbis amíg ő van vele. Ha gondosan összeszámoljuk, akkor bizony, a hétköznapokon a tanító a főszereplő a gyermek életében, több időt tölt vele, mint mi, szülők. Minden szülőnek vannak elvárásai a tanítóval szemben. Egyrészt azt szeretnénk, hogy nevelési stílusa, elvei hasonlóak legyenek a mieinkhez, másrészt sokszor azt várjuk, hogy ami nekünk nem sikerült, azt a tanító tanítsa meg a gyermekünknek. Például ha a játszótéren állandó konfliktusba keveredik a vele azonos korúakkal, és ezt tanácstalanul szemléljük, akkor szeretnénk, ha a hasonló konfliktusokat a tanító megoldaná.

Anyja helyett anyja

Shutterstock

Mindezek miatt azt tanácsoljuk az iskolába lépő gyerekek szüleinek, hogy ha tehetik, ők válasszanak a gyereküknek, de ne iskolát, hanem tanítót. Nem a jó hírű iskola, hanem a gyerek személyiségének leginkább megfelelő tanító a fontos. Nincs mindenki számára megfelelő pedagógus. Ha a gyerek szeret elmélyülten tanulmányozni dolgokat, szép lassan nekikészülődni a feladatoknak, akkor neki olyan pedagógus való, aki maga is szívesen elidőzik a mezei virágok sokféleségén. Ha gyermekünk örökmozgó, akkor meg jobban jár, ha a pedagógus is szeret jönni-menni, változatos programokat szervezni. A pedagógusok abban is különböznek egymástól, hogy milyen elképzelésük van a kapcsolat formájáról a szülőkkel. Van, aki megadja a mobilszámát, és biztat, hogy keressük, de joga van a pedagógusnak arra is, hogy a munkaidején kívül ne kelljen iskolai problémákkal foglalkoznia.

Empátia, elfogadás, kongruencia

Az amerikai Carl Rogers, a XX. század második felének kétségtelenül egyik meghatározó pszichológus egyénisége a pszichoterápia szempontjából fogalmazta meg a következő három alapelvét. A jó terapeutának empatikusnak kell lennie, vagyis képesnek lenni a kliens szemszögéből tekinteni a világra; el kell fogadnia a másikat az összes emberi vonásával együtt; természetesen kell viselkednie, úgy, ahogy valóban őszintén gondolja.

Rogers gondolatai – empátia, elfogadás és kongruencia – ma már pszichológiai közhelyek, azt viszont kevesen tudják, hogy Rogers az oktatás számára is megfogalmazott gondolatokat. Lebilincselően olvasmányos a Jerome Freiberg amerikai pszichológussal írt, először az 1960-as évek végén megjelent könyve, A tanulás szabadsága, amely magyarul több kiadásban is megjelent. Többek közt azt fogalmazzák meg, hogy a tanároknak ugyanazokat az alapelveket kell követniük, mint a jó terapeutának, mert a személyiség fejlődését ezek biztosítják optimálisan. Rogers a humanisztikus pszichológiai irányzat képviselője, azaz hisz abban, hogy ha támogatjuk a másikat, legyen az gyermek vagy felnőtt, akkor képes változni és kibontakoztatni a képességeit.

Mint a jó terapeuta

Shutterstock

Érdemes ezeket az elveket még egy lépéssel továbbvinni, és szülőként a pedagógusokra is alkalmazni. Mit is jelent ez? Azt, hogy mindig nézzük az eseményeket a pedagógus szemüvegén át is, fogadjuk megértéssel, ha néha csetlik-botlik – türelmetlen, következetlen vagy figyelmetlen –, mert éppen nem tudja a helyzeteket jól kezelni, és bízzunk abban, hogy máskor képes rá. Végül pedig, ha valami nem tetszik, legyünk nyíltak. Mondjuk el, ha aggódunk a gyermekünk miatt, ha szeretnénk, ha több figyelmet vagy türelmet kapna. Azonban ne feledjük, hogy ezek az elvek csak egyszerre működnek, ha csak az igényeinket fogalmazzuk meg, de közben nincs bennünk bizalom és elfogadás a tanító iránt, akkor ő pontosan azt fogja érteni, amit kommunikálunk: hogy kritizáljuk őt, és meg akarjuk változtatni, anélkül, hogy bíznánk benne.

Használati utasítás

Legidősebb gyermekem iskolába lépésekor az ambiciózus, nagy tapasztalatú tanító nénitől az első szülői értekezleten töménytelen „leckét” kaptunk: a füzetek és könyvek bekötésétől a különböző kiegészítő tanszerek beszerzésén át a betűkészlet felvagdosásáig. Ez utóbbi ütötte ki nálam a biztosítékot, mert késő éjszakáig tartott, míg minden elkészült. Házilag vagdostuk a körülbelül 300 kis betűt, ami az írás-olvasást hivatott segíteni. A baj csak az volt, hogy ezt már tizenegy és éjfél közt tettem, és másnap korán ébresztettek a gyerekeim. Ugyan mindent napokon belül kért a tanító néni, de a betűkészlet nem került elő a táskából még hetekig, tehát ráértem volna nappal is vagdosni.

És itt kapcsolódik a történet az empátia, az elfogadás és a nyílt viselkedés kérdéséhez. Lehetünk mérgesek a tanító nénire, amiért nem veszi figyelembe, hogy a legtöbbünknek az elsős gyerekén kívül még kisebb gyereke is van, vagy munkahelye. Megláthatjuk a lelkesedését is, hogy minél többet akar nyújtani a gyerekeknek. De bízhatunk a szakértelmében is, hogy azért kéri a kivágott betűket is szeptember elején, mert a gyerekek különbözőek, és ő ehhez alkalmazkodva választja meg a módszereit. És persze a harmadik elv szerint, bízva a megértésében, azt is mondhatjuk neki, hogy mi bizony a héten csak két órát tudunk az eszközök beszerzésére fordítani, de azért igyekszünk. Megismerve a tanító nénit, biztosan tudom, hogy el is fogadta volna, hogy betűk csak pár nap múlva lesznek, de nem tettem.

Amit viszont megtettem, az mindkettőnk számára fontos volt. Megírtam neki azt a levelet, amit minden szülőtől kért: egy „használati utasítást” a gyerekhez. Mert amit igazán elvárhatunk a pedagógusoktól, hogy együttműködjenek velünk a gyereknevelésben, de ehhez nekünk szülőknek is meg kell tennünk a lépéseket.

N. Kollár Katalin pszichológus

A cikk a HVG Extra Pszichológia magazinban jelent meg.