HVG Extra Pszichológia
HVG Extra Pszichológia
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

A nemzeti gyásznapon a január 20-i buszbaleset áldozataira emlékezünk – és emlékeznek a túlélők, sokkosan, a tragédia közelében. Hogyan támogathatja őket környezetük? Mi a szerepe ilyenkor az iskolának? Ferber Eszter és Singer Magdolna gyásztanácsadók írása.

A halál sokféle arcát mutathatja az iskolában, és soha nem könnyű szembenézni vele, de az ilyen sokakat érintő tragikus baleset még a szakmai segítők számára is komoly erőpróba, nem beszélve a pedagógusokról, rokonokról, barátokról és az ismerősökről. A túlélő diákoknak – és az itthon maradt iskolatársaknak, akik barátaikat, társaikat veszítették el – ilyenkor elsősorban megtartó erejű, odafigyelő, érzékeny gondoskodásra van szükségük.

©

Miben áll a közösség megtartó ereje, amely segíteni tud életben maradni, aztán tovább élni egy ilyen tragédia után? Mi az a viszonyulás, amely támaszul szolgál – és mi az, amelyik nem? A válasz talán egyszerűnek tűnik: az együttérző jelenlét és az empátiával végbevitt cselekedet. De mihelyt felidézzük magunkban, milyen hatással volt ránk is – távoli szemlélőre – a busztragédia híre, észre lehet venni, hogy nem ilyen egyszerű ez. „Lesokkolt a hír”, „Meg vagyok döbbenve”, „Szóhoz sem jutok” – írja a legtöbb, az érintetteket együttérzésükről biztosító poszt a Facebookon.

Megáll az idő

És éppen ez az, amivel egy emberi, egzisztenciális tragédia után mindannyian szembesülünk: a megrendülés, a pillanatnyi kiszakadás az élet forgatagából, megáll az idő – és tehetetlenek vagyunk. A belegondolás és beleérzés pillanatában saját emberi sorsunk végtelen kiszolgáltatottságával, törékenységével, az élet végességével is szembesülünk; és azzal, hogy erre nem biztos, hogy mi magunk fel vagyunk készülve, és vannak válaszaink. A mások tehetetlenségével való közösségvállalás a saját tehetetlenségünk megélését is hozza el. Mi az tehát, ami ilyenkor segíteni tud?

©

Az igazi együttérzés nem azt jelenti, hogy nem vagyok tehetetlen. Éppen ellenkezőleg: elfogadom és megélem a tehetetlenségemet. Ahogyan minden mást is, amit elindít bennünk a tragédia. Az együttérzés elsősorban az a kapacitás, hogy képesek vagyunk szembenézni a szenvedés valódi természetével: képes vagyok elviselni azt, ami van, ami jön… bármi legyen is az. Az a képesség, hogy kitartsunk erősen, és hogy fel merjük ismerni azt is, hogy egyáltalában nem vagyunk a szenvedés fölött állók. Sokan talán a hittel, vagy a bizalommal azonosítanák ezt az odaadást. Mindezt az elfogadással hozom létre. Hagyom magam megrendíteni. A szenvedés, és minden vele járó érzésének az átélése az, amit ha elvállalunk, éppen hogy képessé fog tenni minket arra, hogy – miután átalakított minket - átalakítsuk a szenvedést. És akkor – paradox módon – már nem vagyunk tehetetlenek.

A megküzdéshez szükséges erő megtalálása

Ez a természetes együttérzés állapota – amire mindannyian képesek vagyunk, bármikor aktiválhatjuk önmagunkban, így segíthetünk aktiválni másokban is, hogy önmagukkal és másokkal is együtt érzőbbek legyenek – összetett idegi integrációt igényel, és az agy összes részét mozgásba hozza. Fárasztó tehát. Nagyobb mértékben érzem a saját szenvedésemet; nagyobb mértékben érzem a másokét. Azonban így lehet megtapasztalni azt az erőt, amely segít elviselni is. Hiszen épp elviselem – képes vagyok megküzdeni vele.

A józan emberi megfontolással megközelíthetetlen, illetve fel nem fogható emberi tragédiák túlélőinek mindenek előtt ilyen elfogadó és együtt érző közegre van szükségük – hogy ilyen együtt érző közeg lehessenek önmaguknak is.

©

Hogy meg tudják találni önmagukban a megküzdéshez szükséges erőt, sajátos kompetenciát. Hogy együtt tudjanak lenni és lélegezni önmagukkal a legrosszabb óráikon is, amikor jönnek a saját vagy a társaik szenvedését újra- meg újra jelen időben megidéző emlékeik, érzéseik és álmaik. A senki más által át nem vállalható, csillapíthatatlan, jóvátehetetlen fájdalmaik; és akkor is, amikor nem-együttérző környezettel találkoznak: olyannal, amely nem engedi meg számukra feltétlenül, hogy olyan állapotban legyenek, amilyen, hanem feléjük elvárásokkal közelít.

A gyász furcsa arcai

Fontos hangsúlyozni, hogy komoly sérülések keletkezhetnek abból, hogy egy-egy tanuló gyászfolyamatát nem az elvárt (ám sokszor téves hiedelmeken alapuló) viselkedésformák jellemzik, és emiatt támadások érhetik. Sok gyászoló számolt már be arról, hogy akár ő, akár gyereke a tragikus hír hallatán elnevette magát, vagy önkéntelen mozdulattal megrántotta a vállát, esetleg egy érthetetlenül otromba mondat csúszott ki a száján. Tudatosítani kell a gyerekekben (és szülőkben, pedagógusokban), hogy a gyásznak minden megnyilvánulása helyénvaló, még az is, amelyet furcsának, bizarrnak, oda nem illőnek gondolunk.

©

Ne fogalmazzanak meg semmiféle elvárást se magukkal, sem másokkal szemben! Lehetséges, hogy aki képtelen sírni, és az arca nem tükröz semmiféle szomorúságot, az a szívében mély megrendültséget érez. Ám az is megtörténhet, hogy az égvilágon semmit nem érez, megdermesztették őt a történtek. Közömbössége őt is megrémítheti, szégyennel töltheti el, hiszen milyen ember ő, ha még csak nem is szomorú?

Mások dühösek, esetleg agresszív indulatokat éreznek. Vagy tehetetlenséget, frusztráltságot. Bűntudatot nemcsak a túlélők érezhetnek, hanem bárki bármilyen oknál fogva. Megjelenhet a hitetlenkedés, tagadás, szorongás, saját haláltól való félelem, magányérzés, idegesség, nyugtalanág, és sorolhatnánk még hosszasan a fizikai, tudati és érzelmi reakciókat, amelyek változatos intenzitásúak és természetűek lehetnek. A negatív érzelmek mellett azonban megmarad az öröm átélésének képessége, a humor, a nevetés megjelenése, ami szintén teljesen rendjén való még a legdrámaibb helyzetekben is.

Az iskola: most nem az elvárások helye

Speciális helyzet az iskola – amely abban a kultúrában, amelyet élünk, tradicionálisan az elvárások helye. A tantervet megfelelő ütemben tartani kell, „viselkedni” kell, satöbbi. Paradox helyzet, hogy egy tanárnak épp egy iskolában kell most – akár hosszú távon – megengednie a diáknak, hogy ne teljesítsen. Ahol éppen az egész intézmény aköré szerveződött, hogy teljesíteni kell, „a jövőd múlik rajta...”-  nyomás alatt.

©

Ebből a szempontból azonban azt is észre lehet venni, hogy ez az iskola „helyzetben van”: hangozzék bár furán, talán idegenül, de egy esélyt kapott. Esélyt arra, hogy – mint túlélő közösség – segítse közösségének minden egyes tagját, hogy méltósággal megszenvedhesse a rá váró szenvedést, hogy saját viszonyulását az olyan társadalmi tabukhoz, mint a szenvedés és a halál, meg tudja találni, és hogy ezen az úton elszigeteltségében sem egyedül kelljen végigmennie. Vagyis, ez a közösség valódi közösséggé lehet, és mindenkinek olyan mintát adhat közösségvállalásból, ami életutat meghatározó, s így tágabb közösséget formáló minta lehet.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Csak fideszes tagjai lettek a Médiatanácsnak

Csak fideszes tagjai lettek a Médiatanácsnak

Szél Bernadettéket nem engedték be az Emmi államtitkárához

Szél Bernadettéket nem engedték be az Emmi államtitkárához

Boris Johnson az Igazából szerelemmel sokkolja a brit választókat

Boris Johnson az Igazából szerelemmel sokkolja a brit választókat

A tanároknak meg lehetne engedni a diákok verését – Csocsesz oktatási szakértőre mulatta magát

A tanároknak meg lehetne engedni a diákok verését – Csocsesz oktatási szakértőre mulatta magát

Évi félmillió autót gyárt majd Németország szívében a Tesla

Évi félmillió autót gyárt majd Németország szívében a Tesla

Odavan az internet a kispapáért, aki széket csinált magából a párjának

Odavan az internet a kispapáért, aki széket csinált magából a párjának