Bihari Viktória: A terápián esett le, mennyi traumát cipelek én is
Az utóbbi pár hónapban mélyebbre ástam magam a bántalmazások és traumák világába, mint egy átlag civil. Tavaly kezdtem el analitikusan orientált terápiába járni, akkor esett le, mennyi traumám van nekem is. Olyanok, amelyek létezéséről addig nem is tudtam, mert a jelenlétük teljesen természetesnek tűnt.
Mielőtt belekezdenék a fejtegetésbe, úgy gondolom, definiálnunk kellene magát a traumát. Ez roppant nehéz feladat, mert nincs független ítélőbizottság, amely képes lenne objektíven eldönteni, mi számít traumatikus eseménynek, és mi nem, így aztán kénytelen vagyok saját, házilag összetákolt definíciót az olvasó elé tárni.
Véleményem szerint trauma minden, ami mélyen a privátszférámba hatol, megfagyaszt, tehetetlenné, kiszolgáltatottá tesz, és amire nincs válaszom, azaz sem ütni, sem elfutni nem tudok, hanem beszorulok.
Két pólus között
A traumaspektrum elképesztően széles. A személytelentől (mondjuk, messziről látok egy balesetet) egészen a kötődési traumáig (bántalmazó anyám van) tart, és a két pólus között hatalmas a játéktér.
Lehet trauma az is, ha nyolcéves koromban, matematikaórán úgy megszégyenít a tanár, hogy szinte leég az egóm és összezsugorodik a lelkem, vagy ha 15 évesen az apám tévénézés közben nem a szülői, hanem az erotikus módon ér hozzám csupán egyetlen másodpercre, de bennem ott, akkor, végleg eltörik valami. Trauma lehet egy szeretett személy elvesztése, egy szakítás, de trauma egy mérgező játszma alanyaként élni is.
Traumát okozhat az elhanyagolás, az eltárgyiasítás, a verbális, fizikai és szexuális bántalmazás, a komolyan nem vevés, a lenézés, a kihasználás, az emberi szabadság és szükségletek korlátozása, vagy akár egy háború, természeti katasztrófa is. Azt hiszem, jól látható, hogy amikor kinyitjuk a traumazsákot, mennyi minden kerülhet elő belőle, és hogy ezek a dolgok mennyire nem homogének.
A mi kis érzékelőnk
Rendben, kezdjük az első lépéssel! Hogyan ismerhetem fel a traumát? Honnan tudom, hogy épp megtörténik, vagy megtörtént velem? Sajnos erre sincs általános recept, viszont van bennünk egy kis érzékelő – és most már tényleg teljesen szakmaiatlan kezdek lenni –, amely jelez, amikor bántanak minket.
Mondok példákat, mert úgy könnyebb lesz megérteni. Ülök a vasárnapi ebédnél, és a szüleim korholni kezdenek, hogy hogyan fogom a villát, húzzam már ki magam, csukjam be a szám, majd úgy beszélnek rólam, mintha ott se lennék. Megállás nélkül vernek szavakkal, érzelmileg nem elérhetők, nincs empátiájuk, és nem kapok figyelmet. Ez is trauma, ráadásul az egyik legalantasabb fajta, ugyanis a fizikai bántalmazásnak van jele (megütöttek, folyik a vérem), a verbális és érzelmi bántalmazás viszont láthatatlan.
Ki mondja meg egy hangsúlyról, egy vállrándításról, egy mozdulatról, hogy az épp traumatizáló? Senki, csak én, aki érzem, hogy fáj. Nincs tanúm, nincs cinkosom, és amikor elmesélem, nem vesznek komolyan, elbagatellizálják. Magamra maradok, beszorulok.
Tűrni a sorsot
Mondok másmilyen példát, a skála túlsó végéből. Öt éve élek a férjemmel. Péntek este nem akarok vele szexelni, mert fáradt vagyok, ő viszont akar. Erőszakoskodni kezd, nem tudom leállítani, erősebb nálam, megtörténik az aktus.
Másnap elmondom a barátnőmnek, aki legyint, hogy ez teljesen rendben van, a férfiak ilyenek. Elmondom anyámnak, aki szintén legyint mosogatás közben, hogy hát, a házas élet ezzel jár, minek vettem fel a kivágott hálóinget, ha nem akartam szexelni, különben is, míg Józsi tart el, jobb lesz, ha csendben vagyok, és tűröm a sorsom. Ez is lehet trauma, és sorolhatnám még a példákat nagyjából a végtelenségig.
Kell egy szövetséges
Haladjunk tovább, és nézzük meg, mi történik akkor, ha felismerem a traumatizáltságomat. Mi van, ha egy szép napon leesik, hogy a férjem bántalmazó, hogy engem eltárgyiasít, semmibe vesz? Amikor felismerem, hogy az anyám vagy az apám nem szeret, nem integrálnak a családba, nincs érzelmi megoldókulcsom hozzájuk?
Ilyenkor a legjobb, ha van egy szövetségesem, aki megért. Aki nem közömbös, nem ad gondolkodás nélkül, generációk óta begyakorolt, monoton válaszokat, hanem mellém áll. Ez borzasztó ritka, mert a bántalmazás általában a négy fal között zajlik, és egyedül maradunk vele, valamint elmesélni is nehéz. Mégis, tételezzük fel, hogy valamelyik barátunknak van annyi empátiája, hogy átérzi, és elgondolkodik azon, amit mesélünk neki. Ez már önmagában is gyógyít, ugyanis felszabadulunk a „huh, akkor mégsem én vagyok a teljesen hülye” érzés alól.
Ne akarjak már mindent!
A következő lépés a segítségkérés. Rettenetesen nehéz kiszakadni egy patologikusan kötődő kapcsolatból, sőt minden olyan helyzetből, amely fogva tart, megbénít minket. Nem úgy működik a dolog, hogy hopp, befut a felismerés és azt azonnal tett követi.
Sokszor a felismerés után hasítás, elfojtás, tagadás jön. Igaz, hogy hetente egyszer megver a Józsi, de ő így szeret, mindenki tudja, hogy jó ember. Igaz, hogy az apám ivott, és néha lekevert egy-egy pofont, de meg is érdemeltem, és mégis ember lettem! Lehet, hogy az anyám nem mutatja ki az érzelmeit, de asszony nem főz úgy, mint ő, hát ne akarjak már mindent!
Ahhoz, hogy gyökeres változás álljon be, külső segítség és megerősítés kell egy terapeutától, akivel alaposan át lehet beszélni mindent. És igen, ez kegyetlenül nehéz folyamat, akár évtizedekig is eltarthat.
Gömbölyű lesz a világ
Mi történik, ha felismertem, kértem segítséget, és léptem is? Honnan tudom, hogy gyógyulok? A tapasztalatom az, hogy egész egyszerűen elkezd befelé áramlani az oxigén. Kitisztul a levegő, kezd életre kelni a valódi énem. Lassan erősödik az önértékelés, az önbizalom, kezd gömbölyű lenni a világ.
Nem hiszek abban, hogy magát a traumát vagy egy teljes traumaláncolatot ki lehet vágni az emberből. Abban hiszek, hogy lehet neki találni egy dobozt, amiben nyugton van. A trauma megbénít, rátelepszik az emberre, és teljesen a hatalmába tudja keríteni, ha nem ismerjük fel és nem kezeljük.
A hosszan tartó és alapos terápiában hiszek, nem pedig az elhárításban és a struccpolitikában, vagy a semmitmondó motivációs idézetekben. Szerintem mindenki hordoz traumákat, csak sokan nem tudnak róla. A feltárás és az értő figyelem sokat segíthet. Ha tehetném, mindenkit pszichológushoz küldenék, hogy gyógyuljon, mert – Hamvas Bélát idézve – „a pácban mindenki benne van.”
Bihari Viktória író, blogger
Érdekli, hogyan tudunk kijönni a traumából, legyen az nehéz gyermekkor, munkahely elvesztése, válás, haláleset? Vegyen részt a következő HVG Extra Pszichológia Szalonon, ahol Bihari Viktória és L. Stipkovits Erika klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, a Személyiségfejlesztő Akadémia igazgatója beszélgetnek a témáról.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
