HVG Extra Pszichológia (HVG): Már akkor megdöbbentem, amikor a beszélgetésre készülve nézegettem az utóbbi néhány hónapban készült fotóidat, de amikor beléptél a kávézóba, még nyilvánvalóbbá vált, mennyire megváltoztál. És nem elsősorban a kilókra gondolok: az arcod, a tekinteted, a kisugárzásod mind azt mutatja, hogy jól érzed magad a bőrödben.

Tóth Vera (T. V.): Test és lélek harmóniába hozása fontos feladatunk az életünk során. Minden átalakuláskor törekedni kell arra, hogy ne csak a külső változzon, hanem belül is utolérjük magunkat. Rólam iszonyú gyorsan ment le ötven kiló, ezért nem mindig érte utol a lelki oldalam a kilókat. A háj védelmi burok is. Ha elkezd eltűnni, meztelennek érzed magad, védtelennek. Az intenzív fogyókúra alatt sokszor éreztem, hogy béna és csúnya vagyok, miközben a visszajelzések arról szóltak, mennyire fantasztikusan nézek ki. Az emberek mindenkire felnéznek, aki valamennyi kilót lead, a fogyás sokak vágyálma. Mindegy, hogy éred el, de ha le tudsz fogyni, nagyot nősz a többiek szemében. Pszichológiailag az is érdekes, mennyivel több és jobb munkám van azóta. És nem azért, mert jobban nézek ki, hanem mert azt sugárzom magamból, hogy „meg tudtam csinálni”, erőt adok a környezetemnek. Inspiráló személyiséggé váltam, és ez minden megrendelőnek fontos.

HVG: Hitet, reményt tudsz adni az embereknek?

T. V.: Abszolút. Napi szinten százával kapom a leveleket. Megerősítést, tanácsot kérnek, de vannak, akik csak elmondják, mennyire hálásak nekem.

HVG: Miért voltak mégis közben azok a rossz időszakok, amelyekről beszéltél? A bizonytalanság miatt, hogy képes leszel-e rá?

Tóth Vera

T. V.: Inkább amiatt, hogy vagyok-e ennyire jó, és ez most nem a testalkatra vonatkozik. Kapsz otthon egy családi mintát, amiben felnősz, amit átvészelsz, és ez nem mindig erőt sugároz. Nálunk általános kisebbrendűségi komplexusa volt mindenkinek amiatt, hogy nem vagyunk elég gazdagok, egyszerűen csak nem vagyunk elég jók. Ez a vidéki versengés, hogy ki van fönt, és ki van lent. Mi pedig valahogy mindig lenn voltunk. Ezt a feszültséget és szorongást hoztam magammal, és ezt kellett megváltoztatnom. Egyébként, ha nem is könnyen, de mindenki ki tud lépni az ilyen ördögi körből. Mindig mosolygok azon, amikor valaki 30 fölött a családi mintáira hivatkozik. A fogyással ezek a múltbeli rétegek is felszínre kerültek megint: teljesen újjászülettem, ami mindig fájdalmas folyamat.

HVG: Mert ki kell mondani mindent, újra szembesülni rossz élményekkel?

T. V.: Igen, ez a meghalás egyik formája, el kellett hagynom a régi életemet, kibújni a bábból. De fontos, hogy képes legyek elfogadni a korábbi önmagamat is, tudjam szeretni azt a szorongó, frusztrált és duci kislányt, aki voltam. A szenvedéseket nem lehet kikerülni, egyre csak halmozódnak, aztán borul az egész, és jön az összeomlás: mindenkinél más formában történik mindez, nálam pánikbetegség jelentkezett. A szembenézéseket nem lehet elmismásolni, harcolni kell a démonokkal. Jöjjön, aminek jönnie kell. Mindez komoly fizikai és pszichikai munkát jelent.

HVG: Volt olyan pillanat, amikor úgy érezted, hogy nem fog sikerülni?

T. V.: Persze. Olyan volt, mint az alkotói válság: ülsz a lap fölött, és nem jönnek a mondatok. Nagyon ijesztő tud ám lenni, pánikszerű érzéseket okoz. Ilyenkor szokta azt mondani a barátnőm, hogy ne a megoldásokat keressem, hanem a nyugalmat. És akkor majd jönnek a gondolatok is. Kisebb-nagyobb sikerrel ez működött is. Mindehhez persze nagyon fontos az önismeret, hogy tudd, mire vagy képes, hogy „megtanuld önmagad”.

HVG: Te se most kezdted, hosszú tanulási folyamaton vagy túl.

T. V.: Körülbelül tíz évvel ezelőtt, 23 évesen kezdtem el foglalkozni a lelki nyavalyáimmal. A psziché csodálatos gépezet a kémiai folyamatokkal együtt, és ezt az egész rendszert képes vagy szabályozni, te vagy a főnök. Pszichológus barátnőm mesélte, hogy az egyik komoly vizsgája után annyira fáradt volt, hogy elkezdett zsibbadni a bal keze. Azt mondta magának, hogy ha át tudja tenni a jobb kezére a zsibbadást, akkor nincs baj, még ő irányít. Nekem is voltak ilyen élményeim, körülbelül mintha bedrogoztam volna magam. Érdekes utakat jártam be.

HVG: De neked is szükséged volt mélyrepülésre ahhoz, hogy elkezdd ezt a munkát.

T. V.: A kényszer kellett hozzá, ez tény. Mindig akkor kapunk észbe, amikor már nagy a baj. De valamikor el kell kezdeni, mert nem megy egyik napról a másikra. Az is probléma, hogy az ember nem ad magának elég időt a változtatáshoz, mindig mindent siettetni akar.

Session Photo

HVG: Egyedül azért nehéz ennek a katyvasznak nekiállni, nem?

T. V.: Amikor már olyan nagy a baj, hogy az ember egyedül nem boldogul, akkor segítséget kell kérni. De néha az is elég, ha nagyot beszélgetünk a barátnőnkkel. Persze nem akarunk terhére lenni senkinek, és néha akkor is inkább fizetünk valakinek, amikor a baráti beszélgetés is elég lenne.

HVG: Gondolom, szándékos az, hogy ennyire beleálltál mindenbe: nyíltan meséltél a rossz időszakaidról, a fogyásoddal kapcsolatban sem titkolóztál. Azért ez kockázatos lépés, biztos voltál abban, hogy így kell tenned?

T. V.: Ismert emberként sokan figyelik, mit csinálok, hogyan gondolkodom bizonyos jelenségekről. Ez felelősséget is jelent. Sokaknak erőt ad a küzdelemhez az, hogy beszélek arról, mennyire lenn voltam én is. Úgy különösen, hogy látják, kijöttem belőle. Sajnos sokaknak egyre nagyobb szükségük van erre. Elkorcsosult a világ, rossz értékrend felé megyünk, az emberek többsége átlép a másikon. Kötelességem jobb irányba vezetni azokat, akik figyelnek rám, az alkotóművészet erről is szól. Lelki táplálékra vágynak az emberek, amit a tévében nem kapnak meg, és sokan nem is tudják, hol keressék.

HVG: Nem érezted soha, hogy veszélyes ez a kitárulkozás?

T. V.: Elmesélek ezzel kapcsolatban egy történetet. Volt egy bulvárújságíró, aki évekig szívatott, a legundorítóbb cikkeket írta rólam. Mindig sírtam miatta, nem értettem, miért bánt engem állandóan. Amikor megjelent a könyvem, amelyben az életem nehéz időszakát meséltem el, ez a lány sírva hívott fel, hogy bocsánatot kérjen. Elmondta, milyen sokat jelentett neki a történetem, mintha róla írtam volna. A könyv kapcsán nem született egyetlen mocskolódó cikk sem, azt viszont többektől hallottam, hogy mennyire tisztelnek azért, hogy őszintén le mertem írni mindent. Szerintem hosszú távon kifizetődő az őszinteség. Nem szabad eltakarni azt, aki valójában vagy. Megpróbálhatsz persze finomítani magadon szépen lassan, le lehet szokni a káromkodásról például, de egyik napról a másikra nem változik meg alapjaiban senki.

HVG: Most már úgy gondolod, hogy „kész” vagy?

Session Photo

T. V.: Dehogy, sőt. Önbizalomban még biztos van mit tennem. Például nagyon rosszulesik, ahogy az emberek viselkednek egymással, amennyire türelmetlenek, durvák. Ezt meg kell tanulnom lepergetni magamról. A kommenteknél már megy, de szemtől szembe még érzékenyen reagálok minden ilyenre. És tényleg félek attól, hogy mi lesz belőlünk és a világból, ha ez így megy tovább. Ezért érzem egyre erősebben a felelősséget, hogy példát mutassak. A húgomnak volt egy jó története hét-nyolc évvel ezelőtt: ment autóval a Lehel úton, és ahogy oldalra nézett, látta, hogy egy kismama rosszul van egy bolt előtt, de senki sem segít neki. Nem törődött semmivel, az út közepén megállt, kiugrott az autóból, besegítette a nőt, és bevitte a közeli kórházba. De sietnie kellett, nem tudta megvárni, hogyan végződött a történet. Néhány évvel később egy békéscsabai fellépésem után odajött hozzám egy nő karján egy puttószerű, gyönyörű gyerekkel, hogy utólag is megköszönje a segítséget: azt is elmondta, nem sokon múlt ennek a gyereknek az élete. Csináltunk közös képet, amit kiraktam a privát Facebook-oldalamra a történettel együtt. Sokan azt mondják erre, hogy önfényezés, és nincs semmi értelme, de én hiszek abban, hogy a jó példa ragadós. A közösségi oldalakat egyébként is minden hülyeségre használjuk, amire nem kéne, szerintem elsősorban ilyen sztorikat kellene megosztani.

HVG: Mindig is érzelmes ember voltál. Ez is változik az idővel?

T. V.: Igen, egyre rosszabb lesz: régen egyáltalán nem mertem elsírni magam senki előtt, most már nem érdekel. A sírás egyébként szerintem nem szégyen. Úgy általában véve „túl sok” vagyok néha, de azért próbálom úgy csinálni, hogy ne menjek mások agyára az érzelmeimmel. Persze nem biztos, hogy ez mindig sikerül.

HVG: Nem ijesztő egyébként így kiszolgáltatva lenni az érzelmeknek?

T. V.: Ezen a területen is hajlok arra, hogy még mindig inkább megmutatni, mint elrejteni. Annyi ember nem meri elmondani a másiknak, hogy szereti, mert fél, hogy a másik megijed, és elmenekül. Pedig ha emiatt valaki menekülőre fogja, akkor jobb is, ha elmegy. Pont nemrégiben történt meg velem, hogy őszintén megírtam valakinek, mit érzek iránta. Olyan kedves választ kaptam a fiútól, hogy megérte elküldeni a levelet, még akkor is, ha tulajdonképpen elutasítás volt a reakció. Egy illúzióval kevesebb. Az odafigyelés a másikra, a törődés vele nagyon fontos a barátságokban és a párkapcsolatokban is. Volt Cserháti Zsuzsának az a dala, hogy „Te csak szelíden ringasd el”, ami pont erről szól, hogy ha hazaér a másik a munkából, ne csak a csesztetés, a számonkérés legyen.

HVG: Ezt könnyű mondani, és nehezebb megcsinálni, amikor mindkét fél jogosan feszült és frusztrált egy nehéz nap után.

T. V.: Akkor el kell menni flörtölni, új impulzusokat gyűjteni. Szerintem az ilyen apró flörtök nem hatnak rosszul a párkapcsolatra, sőt inkább jót tesznek neki. Időnként ez belefér. Én azt mondom, még a szex is. Mert új energiák jelennek meg általa a kapcsolatban. Biztos sokan el fognak küldeni melegebb éghajlatra ezért, de én tényleg azt gondolom, hogy sose lehet tudni, mikor tesz jót egy kis diszkrét hűtlenség. És nem baj, ha én nem értesülök róla. Az persze nem mindegy, hogyan csinálja a másik. Ne az legyen, hogy körülöttem már mindenki tudja, csak én nem.

HVG: Vajon tíz év múlva is ugyanezt fogod mondani? Nem lesz kínos szembesülni ezzel a kijelentéseddel akkor?

T. V.: Ki tudja, mi lesz tíz év múlva? Még azt se tudom, akkor mit fogok gondolni, amikor kilépek az ajtón. A szakmai életemet tervezhetem előre, de a magánéletemről nem tudhatom, hogyan alakul. A zene nálam örök szerelem, viszont egy pasi nem feltétlenül az.

Gócza Anita interjúja a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban jelent meg, mely az érzelmeinkkel, az érzelmi intelligenciával foglalkozik. Keresse az újságárusoknál, vagy fizessen elő most! Ha most fizet elő, megajándékozzuk a Pszichológia Plusz párkapcsolati különszámmal. Aktuális számunkat meg is rendelheti.