Ezt ne tegyük, ha a hozzátartozónk depressziós

Egyszer az általunk működtetett lelkisegély-honlapon 58 pontban foglaltuk össze, mi a teendő, ha valakinek depressziós vagy más mentális problémával küzdő hozzátartozója van. Nem vállalkozom arra, hogy az összes pontot felsoroljam itt – talán nem is vagyok bizonyos benne, hogy mind egy szálig jó ötletet tartalmazott az innen-onnan összeszedett listánk.

De az első és az utolsó pontot szeretném most mindenekelőtt kiemelni: Vigyázz magadra! Ha a gyermekekre, mint ezerszer hallottuk már mindannyian, a szülő azt követően tegye fel az oxigénmaszkot, hogy magáról más gondoskodott, hát hasonló a helyzet a mentálisan megbillent szerettünkkel is. Akkor tudunk segíteni, ha nem esünk pánikba. És akkor nem esünk pánikba, ha a saját lelki egészségünkről nem feledkezünk meg.

Ez talán önző tanácsnak hangzik, de fogadják el egy gyakorló depresszióstól: a rémült, dühös, sértődött, kétségbeesett, mindent odadobó, az életét felfüggesztő szerettünk kevésbé tud segíteni. Pedig bizony néha arra vágyunk, hogy dobjon el mindent, függessze fel az életét, üljön mellettünk egész nap, és fogja a kezünket: erre vágyunk, de hányszor bánja meg az ember, ha megkapja, amire vágyik?

A szerettünk energiáinak kiaknázásával éppen ez a helyzet: egy darabig van energia, talán csodálatra méltóan sok is, de aztán elfogy. Akinek elfogyott, az nemcsak hogy nem tud segíteni, de meg is haragszik az energiavámpírra. És minden csak rosszabb lesz.

Mit ne mondjunk?

Nem azzal segítünk leginkább, ha eldobunk mindent, és rohanunk a kedvesünkhöz, még akkor sem, ha ő azt állítja, hogy másképpen nem is szeretjük. Ezen az ember nem nyit vitát: szereti a másikat, szereti akkor is, ha rosszul van, szereti akkor is, ha dühös, ha rákiabál, ha türelmetlen; de az életét nem adhatja fel. Nem szabad feladnia. Oda kell fordulnia, együtt kell éreznie, de nem hagyhatja a saját életét pocsékba menni.

Mivel segíthetünk akkor leginkább? Először is, tájékozódnunk kell a mentális problémák természetéről. Remélem, mindenki ismeri már, mit nem szabad mondani, de ha mégsem, összefoglalom: ne mondjuk, hogy „szedd össze magad”, ne mondjuk, hogy „minden agyban dől el” (bár ez akár igaz is lehet: de ki ura teljesen a saját agyának?), ne vádoljuk, hogy „ha igazi problémád volna, nem nyavalyognál így”, ne bátorítsuk, hogy „mindjárt elmúlik, csak bírd ki”, még ha ez az esetek egy részében igaz is.

Mit akarhatunk a szerettünktől, ha nem azt, hogy az érzéseinket vegye komolyan? Az érzéseinket, amelyeknek nem vagyunk urai (és ki mindig ura az érzéseinek?), amelyek gyötrelmesek, túl minden elmondhatón, úgyhogy néha csak a zokogás az adekvát válasz rájuk. Azt várjuk a szerettünktől, hogy figyeljen ránk és hallgasson meg minket, és ha ezt az idő és a helyzet engedi, valóban meg kell tennie. Mert tudnia kell, hogy míg ő tehetetlennek érzi magát, a szenvedő nem kevésbé tehetetlen – olyan negatív érzéseket, hanghallásokat, szorongást, kényszergondolatokat él át, amelyek lecsendesítésére nincsenek eszközei.

Olvassa tovább Babarczy Eszter írását a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban. Keresse az újságosoknál vagy rendelje meg!

Nézze meg előfizetési ajánlatainkat, amelyekben HVG Könyvet kap a HVG Extra Pszichológia magazin mellé.