A tigris néhány anyánál csak kismacska, másoknál vérszomjas anyaoroszlán képében jelentkezik. Az „ellenség” gyakran az orvos vagy a védőnő, amiért holmi megjegyzésekkel vagy éppen tanácsokkal, esetleg vizsgálatokkal „törnek be” a baba–mama-szimbiózisba. Amikor például az anyának oltásra kell vinnie a gyermekét, akkor már napokkal korábban előbújik az aggódó tigris, aki meg akarná kímélni a kölykét a rá váró tortúrától. Majd a vérszomjas fenevad, aki kifogásolja, hogy sor volt a váróban, nem volt elég türelmes az orvos, nagyon sírt a baba, alig lehetett megnyugtatni. Az ösztön ilyenkor erősebb a logikánál, és kikéri magának, hogy ilyesféle kínokat kelljen kiállni valami távoli, ködös betegség megelőzésére.

Az anyában ugyanakkor a szülő is ott lakik. Míg az anya aggódva figyeli magzata cseperedését, a szülő logikus, hideg, határozott döntéseket hoz a gyermek érdekében. Ő a belső „gyámhatóság”, akit nem befolyásolnak az érzelmek, neki a gyermek papírforma szerinti optimális fejlődése a fontos. Ő dönt úgy, hogy „márpedig a gyereknek külön szobában a helye!”, holott az anya legszívesebben egész éjjel maga mellett tudná a csecsemőjét. Ő határozza el, hogy „délben mostantól nincs anyatej, csak főzelék, mert ebben a korban már minden baba kanalas ételt ebédel”, miközben az anya a sarokból figyel, és miután a baba kiköpte a harmadik kanál bébiételt is, mégiscsak a szoptatás mellett dönt.

Az ösztönös anya tudattalanul alakul ki, a racionális szülői viselkedés pedig tanulás eredménye – vagy mégsem? Melyik lesz az erősebb? Ez azon múlik, milyen mintákat kaptunk a saját szüleinktől, nagyszüleinktől, és mekkora megfelelési kényszert érzünk magunkban. A megfelelési kényszer minden nő mumusa. A tanáraink, a nevelőink, a szüleink legszigorúbb mondatai állnak össze a fejünkben a szuperanya képévé.

Ő az a förtelmes nőszemély, aki beéri napi három-négy óra alvással több részletben, minden áldott nap csillogóra pucolja a konyhakövet és a fürdőszobát, majd kilohol a biopiacra, beszerzi a csemetének a legjobb falatokat, főz, közben kétóránként szoptat, a délutáni alvásidőt pihenésképpen vasalással és mosással tölti, háromfogásos vacsorával várja haza az urát, akivel, nagy családi hancúrozást követően, szigorúan nyolckor lefektetik a gyereket, majd kapcsolatépítő beszélgetést tartanak, házaséletet élnek, és miután az apa végre nyugovóra tér, a szuperanya kezdi az éjszakai műszakot. Mindezt halálos türelemmel, egyetlen mukk nélkül, mosolyogva. Felháborító!

Bár mi, nők egyöntetűen ki nem állhatjuk a szuperanyát, egy valamire azonban jó. Amikor a védőnő rákérdez, hogy „na, és hogy fejlődik a kis Lacika?”, akkor az átlaganya „rettenetes ez a sok hiszti, azt hittem kinövi, de mégsem, normális ez?” – kérdése helyett előbújik a szuperanya, és csillogó szemmel számol be Lacika fantasztikus új tudományairól, az első szavakról, bukfencekről, versikékről.

És mi a helyzet az apával? Kibújik belőle az apatigris? Habár őt a terhesség alatti és szülés utáni hormonáradat nem érinti, azért nála is próbálkozik az anyatermészet: bizonyos kutatások szerint a születés utáni napokban az újszülött jobban hasonlít az apjára, hogy ezáltal az apa jobban elfogadja. Hogy aztán miként barátkozik meg az apaszereppel, az nagyban függ attól is, hogy az anya hogyan játssza az anyaszerepet. De ez már egy másik történet.

Hasonló cikkeket a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban találhat, melyben életciklusainkkal foglalkozunk. Keresse az újságosoknál, de meg is rendelheti nyomtatott formában vagy most ekönyvként is.

Nézze meg előfizetési ajánlatainkat, most sokféle kedvezménnyel várjuk.