Az életedből lényegében hiányoztak a hagyományos életszakaszok, hiszen egészen a kiskorodtól sakkoztál profi szinten, mondhatni „főállásban”.

Hát az biztos, hogy nem klasszikus módon nőttem fel. Óvodába még jártam, de utána végig magántanuló voltam. Ötévesen kezdtem el játszani, és nagyjából hétéves koromtól minden a sakk körül forgott, napi többórás edzéssel és versenyekkel.

Mindeközben összetartó családban, két lánytestvér mellett nőttél fel úgy, hogy rengeteg időt töltöttetek együtt.

Zsuzsi hét évvel idősebb nálam, és egyfolytában támogatott, segített bennünket „kicsiket”. Zsófi és köztem pedig csak másfél év van, úgyhogy mi tényleg nagyon együtt nőttünk fel, mindig ott voltunk egymásnak barátként. Együtt tanultunk, gyakoroltunk, sportolni pedig mindhárman egyszerre jártunk, bár külön edzővel dolgoztunk. A versenyekre is az egész család utazott, egyfajta szimbiózisban éltünk. Olyan tízéves lehettem, amikor a szüleim otthagyták a munkájukat – mindketten pedagógusként dolgoztak korábban –, és csak a mi nevelésünkkel, az életünk szervezésével foglalkoztak, irányították a családi startupot. Akkoriban Zsuzsi már pénzt is nyert versenyeken, abból éltünk.

Sose jelentett terhet ez az erős szimbiózis?

Ez volt természetes, ebben nőttünk fel. Ráadásul nekem összehasonlíthatatlanul könnyebb dolgom volt, hiszen a nővéreimmel sok mindent megtanultak már a szüleim, megtalálták a legjobb edzőket, versenyeket. Az persze érezhető volt, hogy a külvilág csodabogárnak tart bennünket, hol negatív, hol pozitív értelemben.

Voltak külső gyerekkapcsolataitok?

Nem, csak mi voltunk egymásnak. A versenyeken is többnyire felnőttek vagy sokkal idősebbek között játszottam.

Ebből a szempontból sem hiányzott az iskola?

Már akkor sem hiányzott igazán, a gyerekeim életét figyelve pedig egyre jobban örülök, hogy mi kimaradtunk ebből. Az iskola nem feltétlenül a legjobb hely a szocializációra, amelynek egyik legfontosabb aspektusa a gyerekek egészséges önbizalmának felépítése, és ebből a szempontból az iskolák nem teljesítenek jól: a pozitív és negatív tapasztalatok esetében a 80:20 arány lenne egészséges, de inkább a fordítottja jellemző. Valóban fontos, hogy azt is megtapasztalja mindenki, hogyan tudja túltenni magát egy-egy rossz élményen, fontos a traumák feldolgozása, kezelése, de ha túl sok van belőlük, az nagyon visszaveti egy gyerek személyiségfejlődését. Ehhez képest nekem hihetetlen flow-élményt jelentett a sakkban megtapasztalt siker.

Ugyanakkor biztonságot adott, hogy mindig odafigyeltek ránk otthon, meghallgattak, figyelembe vették a véleményünket, volt idő megbeszélni mindent. Megtanultuk, hogyan lehet feldolgozni, ha hibáztunk, és azt is, hogy a befektetett tanulásnak előbb-utóbb mindig megvan az eredménye. A versenysakk abból a szempontból is ideális személyiségfejlesztő, hogy önkritikus gondolkodásra, felelősségvállalásra nevel, önmagam, a játszmáim állandó elemzésére. Enélkül nem lehet előrelépni. És ma már jól látom, hogy mindenben, amivel foglalkozom, tetten érhető, amit a sakkon keresztül tanultam.

Ez az állandó elemzés ahhoz is hozzájárul, hogy nem bízod el magad?

Biztosan. A szüleim erre mindig nagyon figyeltek, anyu különösen. Fontos volt nekik, hogy a földön járjunk. Azt szoktam mondani, hogy a szerencse ahhoz pártol, aki tesz érte. Apuék nagyon elszántak voltak, és hihetetlen kitartással csak a mi nevelésünkre koncentráltak.

Olvassa tovább Gócza Anita interjúját a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, melyben életciklusainkkal foglalkozunk. Keresse az újságosoknál, de meg is rendelheti. A koronavírus-járvány miatt e-könyvként is választhatja.

Fizessen elő a HVG Extra Pszichológia magazinra, most sokféle kedvezmény várja.