Egy dolog biztos: a gyermek kiegyensúlyozott érzelmi fejlődéséhez érzelmi biztonságra van szüksége. Ezt a hátteret pedig a szülők teremtik meg. A szülőt az anya és az apa jelenti ideális esetben, illetve azonos nemű családoknál két anya vagy két apa. Mivel a norma az anya és az apa, ezért önmagában az ettől eltérés stigmatikus, és a nehézséget nem a modell maga, hanem a társadalom értékítélete fogja elsősorban jelenteni.

Egyszülős család esetében pedig a más családokhoz viszonyításból keletkező hiány az, ami sérülést okozhat. Hiány úgy is keletkezhet, hogy egyik vagy másik szülő jelen van ugyan fizikai értelemben, de valójában érzelmileg elérhetetlen.

Ez pedig brutális ellentmondást okoz a gyermekben: hiszen a szülő ott van, ott ül a nappaliban, kezében az újságjával vagy a telefonjával, de közben teljes mértékben megközelíthetetlen, nem figyel rá, az igényeire. Ezt pedig nemcsak az anya teheti meg, hanem bizony az apa is, akkor is, ha a klasszikus pszichológiai modellben sokkal nagyobb súlyt helyezünk az anya szerepére. Azért deviáns a gyermek, mondjuk ilyenkor, mert „nem szerette az anyja”.

Nem az anyák szerepét szeretném csökkenteni. Az anyák szerepe hatalmas. De szeretném mellé tenni az apák felelősségét is, szeretném felhívni a szakma figyelmét arra, hogy az apai jelenlétre hasonlóan nagy szükség van, és a hiányánál sokkal nagyobb sérülést okoz annak ambivalenciája.

Mert ha nincs apám, akkor nem várom és nem számítok rá, de ha van apám, és az az apa bánt engem, vagy nem figyel rám, akkor ez összezavar, és a szeretetet egyenlővé teszi a bántással vagy az ignorálással. Ugyanez vonatkozik az anyákra is, az újdonság nem ez, hanem az, hogy nincs különbség abban, ki okozza a sérülést.

Olvassa tovább Tisza Kata író, coach írását a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, melynek témája az anyánkhoz való viszonyunk és az anyaság.