Ha egy gyerekkel valami baj van – iskolai problémák, kisebb diákcsínyek vagy nagyobb balhék, életkortól függően –, akkor a környezet és a szülők is azt keresik, hogy ki a hibás. Jogos ez, mindig mi rontunk el valamit ilyenkor?

Egyrészt igen, másrészt nem, mert azért van annak a gyereknek személyisége is, ami nem csak abból áll, amit mi szülőként beléjük plántálunk. Ők maguktól is valamilyenek. Meg persze vannak kortársaik, akik hatnak rájuk.

Mégis, hány százalék lehet a saját „mozgásterünk” a gyereknevelésben? Ahogy nőttek a gyerekeim, bennem egyre inkább erősödött az az érzés, hogy lényegében megírt könyvvel születtek, amelyben volt néhány félig üres oldal, ha pesszimistább vagyok, akkor sok. Persze lehet, hogy ez önfelmentés.

A szeneslapátnak nevezett modell a pszichológiában az öröklés-környezet dimenziót mutatja meg: ahogy a szeneslapát szélesedik, az életkor előrehaladtával ugyanúgy tolódik el ez az arány a környezeti tényezők javára. Ez a modell persze nem számol a személyiséggel. És hát az öröklésre is igaz, hogy az nem egyszerű összeadás, az egész több, mint a részek összege, egy gyerek nem „írható le” a két szülő génkészletének összeadásával. De az biztos, hogy sok szülő hibázik, ha nem kalkulál a gyerek adottságaival. Az egészen kicsi babának is van ugyanis már személyisége.

Hogyan definiálná egy laikusnak, hogy mit jelent a gyerek személyisége? Egyáltalán, ez fix és mozdíthatatlan valami?

Abszolút nem. Az ember veleszületett válaszkészségét nevezzük temperamentumnak, ami azt mutatja meg, hogyan reagál a kisbaba arra, amikor felveszik, mert sír, milyen az aktivitásszintje, mennyire szociábilis, és hogyan viselkedik új helyzetekben. De ez egyáltalán nem megváltoztathatatlan, ugyanis a gyerek és a szülő állandó interakcióban van, hatnak egymásra. Érzékeny, figyelmes, empatikus szülői odafordulással lehet alakítani a temperamentumon. Ezt hívják illeszkedésnek. Mondjuk van egy sírós kisbaba, akit felveszek, amire ő még erősebb sírással reagál. Ilyenkor sokféle reakció előfordul: van, aki megharagszik a gyerekre, vagy szülői kudarcként könyveli el a helyzetet.

Pedig célravezetőbb, ha egyszerűen elkezdek gondolkodni: ezek szerint ennek a gyereknek valamiért nem jó, ha csak magamhoz ölelem, ki kell találnom valami mást, mondjuk megmutatom neki az üvegablakban tükröződő önmagát. Hátha ettől megnyugszik. Ha nem, akkor tovább próbálkozom. Tehát másfajta kapcsolódást kell találnom hozzá. És ha sikerül kitalálnom valamit, ami működik, akkor lehet, hogy néhány alkalom után már a felvételnél elcsendesedik, mert tudja, hogy utána jön az, ami valóban megnyugtatja.

Persze tudom, hogy ez nem könnyű, akkor különösen nem, ha az anyuka egész nap egyedül van az ilyen nehéz temperamentumú gyerekkel. A gyerek személyisége többek között ezen illeszkedések és interakciók mentén folyamatosan alakul, változik, a folyamatnak nincs vége. Vannak persze állandó jegyek, a személyiségünknek stabilabb vonásai, de a felnőttek sem ugyanolyanok egész életükben.

Az eredeti kérdésre visszatérve: szülőként mennyire vagyunk felelősek a gyerekünk „kisiklásaiért”, mondjuk a kamaszkori kockázatkereső viselkedésért vagy a tanulási problémákért? Sokszor elhangzik szakemberek szájából is, hogy minden ilyen „kudarcnak” az első években van a gyökere, ott kellett valaminek „elromlania”.

Veszélyes azt mondani, hogy így viselkedj a gyerekeddel kiskorában, és akkor majd nem lesz semmi gond később. Ezzel egyrészt azt sugallom, hogy hároméves korára minden eldőlt a jövőjét illetően, másrészt, ha mégis problémák vannak, akkor én szülőként elrontottam valamit, és innentől ezen nem lehet változtatni. Ez szerintem nem így működik. Fontos persze a felelősség vállalása, de épp a személyiség és a kortárs kapcsolatok, hatások miatt nagyon nehéz monokauzalitásokról beszélni. A pszichológiában pedig nem lehet előrefelé okoskodni, csak visszafelé, utólag megérteni dinamikákat.

A kliensei múltjába tekintve felvázolhatók alapsémák, amelyekre visszavezethetők különböző viselkedések, tünetek?

Igen, például nagyon kevés gyerekkel beszélgetnek az érzéseiről. Egyáltalán, meglehetősen ritka az, amikor minőségi időt töltenek együtt gyerekek és szülők. De ez még nem jelenti azt, hogy ők elhanyagolt gyerekek lennének, mint ahogy azt sem, hogy az ilyen gyerek képtelen lesz normális párkapcsolatra. Ugyanígy az se törvényszerű, hogy felnőttként súlyos drogos időszakba sodródik bele. De ha ez történik, akkor is többesélyes a folytatás: lehet, hogy ki tud mászni a gödörből, és megtalálja a helyét, de az is előfordulhat, hogy demotivált lesz a magánéletében és a munkájában egyaránt.

Ezzel persze sem azt nem szeretném sugallni, hogy minden mindegy, sem pedig azt, hogy bárhogy lehet bánni egy gyerekkel, de – hacsak nem a Különvélemény című filmben (Minority Report, 2002) élünk – előre nem sok mindent tudhatunk. Vannak veleszületett sémák és ismert kapcsolati dinamikák, de azt nem lehet tudni, hogy ezekből a sémákból mikor mi bomlik ki.

Noam Chomsky, az 1928-ban született amerikai nyelvész például azt vallja, hogy mindenkiben van egy veleszületett nyelvi modul, de hogy abból milyen nyelvi készség alakul ki, az már a környezet, a neveltetés és egyéb, különböző külső hatások eredménye. A szülő beleplántál mindenfélét a gyerekébe, de a környezetet csak részben vagyunk képesek ellenőrzésünk alatt tartani. Nem tudhatjuk, hogy lesz-e olyan mondata valamelyik tanárnak, amelyik örök életére belevésődik a gyerekbe, miközben kétezer szülői mondat nem lesz rá hatással.

Olvassa tovább Gócza Anita interjúját a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, melynek témája az anyánkhoz való viszonyunk és az anyaság.

Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja.