A depresszió ugyanolyan tabu, mint az alkoholizmus, pedig nem kellene annak lennie. Ennek eléréséhez „csak” arra volna szükség, hogy merjünk beszélni róla. Azok is, akiket érint. Az író, művészetfilozófus, akinek nemrégen jelent meg A mérgezett nő című novelláskötete, már eddig is sokat tett azért, hogy változzon a helyzet.
Jól gondolom, hogy az önelfogadás szempontjából fordulópont volt, amikor a nyilvánosság előtt vállaltad a depressziódat, és a Búra Alapítvány meg a honlap létrehozásával a másoknak segítést választottad?
Még mindig küszködöm önmagam elfogadásával, de amikor 1999-ben hazajöttem Amerikából – ahol megtapasztaltam, hogy létezhet stigmatizációellenes beszédmód, és ahol könnyen elérhetők voltak különböző pszichés problémákról szóló tartalmak –, akkor arra gondoltam, segítenem kell azoknak, akik hozzám hasonlóan szenvednek.
Ezt értem, és azt is, hogy az önelfogadás hosszú folyamat, de mégis, a kiálláshoz szükség van valamilyen szintjére, nem?
Én iszonyúan szenvedtem attól, hogy az egyébként általam nagyon tisztelt és szeretett családom egyszerűen nem tudott mit kezdeni velem, az állandó szomorúságommal. Valamiféle morális problémaként akarták az egészet a nyakamba akasztani. A klasszikus „szedd már össze magad”-megközelítés uralkodott. Én meg azt éreztem, hogy ez egyszerűen tűrhetetlen, valakinek végre ki kell mondania, hogy ez betegség. És ez a kimondás nem azt jelenti, hogy ezzel az ember „megelőlegez” magának valamiféle szörnyű sorsot, hogy innentől nem élhet teljes életet. De ezeknek a problémáknak a létezését, ennek az egésznek a fájdalmát a társadalomnak el kell ismernie. Bennem ez volt a fő mozgatórugó a kiállással. Nagyon sokat tud adni az embernek, ha képes másoknak segíteni. Ez persze közvetett módon hozzájárul az önelfogadáshoz is, de nem ez volt a kiindulópont.
Ez a címkézés azért kockázatos, hiszen ha kiderül valakiről, hogy mentális beteg, akkor „leírja” a környezete, nem tekinti többé „normális” embernek.
Igen, és ezen kellene változtatnunk. Én is ismerek olyan, médiában szereplő embereket, akik nem merik például bevallani, hogy volt már néhányszor pánikrohamuk. Pedig a társadalom reakcióját ilyen „kiállásokkal” lehetne a legkönnyebben megváltoztatni: ha ismert emberek, akik normális életet élnek, van munkahelyük, nyilvánosan beszélnének a problémáikról. Szerintem Diana hercegnővel, az 1990-es évek végén kezdődött valami változás: a halála után megírták róla, hogy depressziós volt. Azóta több celebről derült ki, hogy mentális problémáik vannak. Akkortól kezdett kicsit lazulni a stigma.
2017-ben készült egy dokumentumfilm rólad, az Eszter lánca, amely megrendítő jelenetekben mutatja meg, mennyire más a viszonyod az édesapáddal és a fiaddal. A családodra jellemző „tabusítás” is benne van ebben a különbségben?
Biztosan, és ez az egész megterhelte a viszonyomat az anyukámmal is. Ő maga is depressziós volt, de ezt soha nem ismerte el, és amikor először gyógyszert kaptam, csak annyit kérdezett: „Minek neked gyógyszer?”. Teljes tagadásban éltek az apukámmal együtt. Sok éles konfliktusunk származott abból, hogy én nem voltam jól, és rettenetesen hiányzott, hogy próbálják megérteni, mi zajlik bennem, és megkíséreljenek segíteni nekem. Ha újraszületnék, akkor kamasz gyerekekkel foglalkoznék, hogy segítsek nekik feldolgozni mindazt, ami bennük végbemegy. Iszonyatosan könnyen le tudnak térni a normális élethez vezető pályáról ezek a fiatalok. Nekem szerencsém volt: erős kulturális hátterem van, és az iskolában is jól tudtam teljesíteni, bár borzalmasan éreztem magam. Volt az életemnek olyan szakasza, amikor azt se tudtam, hogy mit jelentenek a szavak, csak ismételtem őket, mint egy papagáj, és közben végtelenül magányos voltam.
Egy kívülállónak nehéz megértenie, hogy a családod, magasan képzett, egyébként érzékeny humán értelmiségiek hogyan reagálhattak ennyire rosszul a betegségedre. Azt is mondhatom, hogy ha ők se tudták kezelni a helyzetet, akkor hogyan várhatjuk ezt el kevésbé tájékozott és érzékeny emberektől?
A gyerekük melegségét is sokan képtelenek elfogadni. Különösen a jól teljesítő, intelligens, szakmájukban sikeres szülők mondják azt, hogy az én gyerekem nem lehet ilyen „csökött”. Vagy ha mégis, akkor biztos csak rosszul viselkedik, és javítsa meg magát, én ezt nem fogadom el tőle.
Olvassa tovább Gócza Anita interjúját a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, amely lelkünk sötét és napos oldalával foglalkozik.
Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja.
353-ról 529-re nőtt a gyermekotthonokban, nevelőintézetekben regisztrált bűncselekmények száma tavaly az előző évhez képest – derült ki a HVG által kikért adatokból.
A portugál focistát nemrég megműtötték, azóta az orvosai tanácsára nem ült repülőre.
