Mennyire befolyásolja, befolyásolhatja a színészt a közönség visszajelzése? Emlékszem, a közönség nyílt színi tapssal jutalmazta például a részeg Kapauer csetlő-botló jelenetét a Bivaly-szuflé című előadásban: mondhatja ilyenkor, hogy ha ez ennyire bejön, legközelebb még hosszabban csinálom?

Az biztos, hogy legközelebb sem csinálom hosszabban. Persze nem jó, ha egy ilyen jelenet fagyos csendben megy le, az nem turbózza fel az embert. Volt olyan előadása a Nézőművészeti Főiskolának, amikor talán kétszer mosolyodtak el a közönségből, de amikor kijött vagy bement valaki, tapsoltak: egy idő után felmerült, lehet, hogy valaki kandi kamerával szívat bennünket, csak soknak tűnt 300 embert megvenni. De elméletileg ugyanazt csinálod minden előadáson, vagy törekszel rá, hogy így legyen. Olyan van, hogy improvizációkból szelektálunk, és a jól sikerültek maradnak bent, a kevésbé jók kiesnek.

Meg lehet fogalmazni, mitől függ, hogy egy előadás alatt mennyire kerül vagy nem kerül egy hullámhosszra színész és közönség?

Rendelje meg online!

HVG Extra Pszichológia

A színészekkel is történhet aznap valami, és lehet, hogy a közönségben aznap több olyan ember ül, akit pont kirúgtak, vagy akik nem ilyen humort vártak. Ha egymásra talál a két oldal, azok a jó esték, akkor olyanok vagyunk, mint a vitorla, ami be tudta fogni a szelet, és ez nemcsak a vígjátékra, a drámára is igaz. Van, hogy ez nem így van, de nem tudom, mitől. Megesik, hogy előző este szakadt a közönség, másnap meg ugyanazon tíz ember nevet, és már inkább őket nézik, hogy mit röhögnek. Sok összetevője van ennek, amit csak úgy lehetne kivizsgálni, ha minden nézőnek kérdéseket tennénk fel minden este.

Van, hogy a közönség a humoros, a YouTube-on káromkodó Mucsira vágyik, és nem jól fogad egy komolyabb, súlyosabb előadást?

A Nehéz című Háy János-drámánál mindig azt érzem, hogy beszippantja a nézőket, de nem éreztem ilyet mondjuk Sade márkiként. Biztos van, akinél mellémegy a dolog, de aki így van vele, az nem jön oda hozzám.

És a rendezők? Érzékeli, ha valaki csak ebben az oldalában gondolkodik, akár a komoly szerepek kárára?

Nem találkoztam ilyennel, vagy csak nem tudok róla. Nyilván volt olyan filmrendező, aki, ha nem is mondta ki, azt szerette volna, ha a Jancsó-filmek Kapa–Pepe párosából az ordibálós idegbeteg tahó menjen tovább. A nagyon jó hívások azok, amikor olyanra kérnek, amit még soha nem csináltam, és nem is gondoltam rá, hogy meg tudnám csinálni. Ha ezt kipasszírozzák belőlem, az nagyon jó. Én nagyon alulról jöttem; az első szerepemben annyit mondtam, hogy „Aldonza”. Ehhez képest minden nagyobb szerepnek nagyon örültem.

Ugyanakkor volt olyan is, ami csak a közönség szeretete miatt jöhetett létre: nemrég kiadott egy naptárat, amelynek képein híres fotók szereplőit eleveníti meg, Marilyn Monroe-tól Che Guevara-ig. Úgy nyilatkozott, hogy a képek csak facebookos poénnak indultak, de a rajongók annyira szerették, hogy végül kiadvány lett belőle.

Rendelje meg online!

A Covid alatt az egyik gyermekem találta ki, hogy csináljunk ilyen fotókat, jó vicc lesz majd a Facebookra, illetve jó kihívás volt a fotós Marosi Viktornak, mert minden fotót ugyanabban a beállításban, ugyanabban a fényben csináltunk meg. De nekem valóban csak jó viccnek tűnt. A fiam jól kezeli az ilyen facebookos ötleteket, de erre sokkal több időt kellene szánnom; lehetne vaskosabb, lehetne több videó a YouTube-on, de egyszerűen nem fér bele az energiámba.

Csak az én részem a naptárfotózásban öt teljes nap volt, de egy egyszerűbb videó is minimum egy nap, vagy még több, ha az ötletelésben is részt veszek: évad közben ritkán lenne ennyi időm rá. És az én teherbíró képességem is csökkent az évek alatt. Ha nem számítom a pandémia időszakát, az elmúlt 15–20 évben 20–30 előadást játszottam egy hónapban, és nem panaszkodhatok filmügyben sem; a Tóth Jánost 131 napig forgattam, ebből 80–100 estén játszottam is, azaz ötkor keltem és tizenegykor feküdtem. Havi harmincat játszani még fiatalon sem egészséges, kizsigereli az embert, 60 éves kor fölött pedig 15 lenne az ideális.

Hogy a járvány miatti leállások nehezen érintették, azt többször elmondta. Szerepe volt ebben annak, hogy megszűnt a kapcsolat a közönséggel?

Ilyen szünet alatt az ember azt érzi, kiesik a rendszerből, és annak is furcsa hatása van, hogy a színpadról maszkos embereket látsz. Az első egy hét nagyon ijesztő volt: mikor és hogyan lesz vége ennek? Az első lezárás alatt végig az Őrségben voltunk, és amikor kijöttem az első hét depresszív állapotából, felszabadultam: az első évek nyári szüneteit leszámítva nekem 40 év alatt nem volt soha ennyi szabadidőm. Elkezdtem rendbe tenni a kertet, társasoztunk, olvastam, és az első időben minden nap elmondtam annak az előadásnak a szövegét, amit aznap játszottam volna. De végig ott volt, hogy az egészet nem én akartam, ezért nem tudott teljesen felszabadító lenni a helyzet; más lett volna, ha én döntök úgy, hogy fél vagy egy évig szünetet akarok tartani.

A második lezárás aztán fájdalmasabb volt. Úgy érzem, vannak előadásaink, amik covidosak: volt, amit bemutattunk, majd egy év alatt összesen hatszor tudtuk játszani. Az ilyen előadásoknak nem lesz meg a szájhagyományuk. Amikor a járvány elkezdődött, az egyik gyermekem azt mondta, szerinte az ő generációjuk az utolsó, amelyik éhezés, háború és járványok nélkül nőtt fel, és ennek vége lesz. Azóta jött a háború, elindult a lavina, és ez ijesztő, mert semmilyen ráhatásom nincs, nem tudom megszüntetni.

Olvassa tovább Kovács Bálint interjúját a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, amelyben emberi kapcsolatainkkal foglalkozunk. Megjelent a legújabb HVG Extra Pszichológia Plusz különszám is: ebben az érzelmi intelligencia témáját járjuk körül.

Fizessen elő a HVG Extra Pszichológia magazinra, most sokféle kedvezmény várja.