Manapság az önismeret is önmegvalósításunk tárgya lehet, hiszen szinte kultusszá vált a tudatosság, önmagunk feltérképezése. Mindez azonban a visszájára is fordulhat, mert a látszat ellenére eltávolíthat saját magunktól.
Van egy határ. Olyan finom és láthatatlan határ, ami elválasztja az építő dolgokat azoktól, amelyek leépítenek. És ezt a határt többnyire nem a dolguk maguk, hanem azok mértéke jelenti. A munka épít egy pontig, de ha nincs határa, akkor függőséggé válik.
A sport egészséges, de ha nincs korlát, akkor függőség. Egy pohár bor feldob, de ha végtelen számú pohárral iszol, akkor beteggé tesz, elveszíted a kontrollt, szétesik az életed. A szex nagyszerű élmény, de ha semmi más nem érdekel, akkor nem jöhet létre egészséges kötődés, mélység, intimitás, akkor kényszerré válik és kiüresíti önmagát.
Ha egy problémára bekapsz egy gyógyszert, rendben; de ha marékszám szeded, függővé válsz, elveszíted a realitást. Az egészséges étel jó ötlet, de ha beszűkülsz, és mániásan csak azt figyeled, úgy már nem annyira.
Van egy pont
Tulajdonképpen szinte mindegy, mi a tevékenység maga, ha túllépi a határt, akkor önmaga ellentétébe fordul, megszűnik a jótékony hatás. A függőség kezdetben emel, aztán egyre mélyebbre ejt. Árt a függőnek és árt a környezetének. Átveszi a valóság helyét, elfoglalja a teret, ahol minőségi emberi kapcsolatok állhatnának.
Amikor tehát kiválasztunk egy tevékenységet magunknak, ami a hobbink, a hivatásunk, vagy az önmegvalósításunk lesz, akkor nyilván nem azzal a céllal tesszük, hogy végül belepusztuljunk, hogy elsüllyedjen alatta az életünk, a valóságunk, a kapcsolataink. Van célunk, reményünk, hitünk, amikor belevágunk, olyan szükségletünk, amire válaszol. Aztán van egy pont, ahol lecsúszhatunk a realitásról, ha elveszítjük a határ érzékelését, a döntés józanságát.
Csökkenő játszmák
Ahhoz természetesen nem fér kétség, hogy önmagunk megismerése nélkülözhetetlen a saját fejlődésünkben, azonban naivitás lenne állítani, hogy az önismerettel csak nyerni lehet. Az önismerettel rengeteget lehet nyerni, de van vesztesége is.
Minél inkább tisztul az önmagunkról alkotott kép, beleértve erősségeinket és sebezhetőségünket, fájdalmunkat és örömünket, örökségünket és fejlődésünket, annál inkább leszünk képesek másokat is meglátni, annál egyértelműbbé válik számunkra az is, ha bántanak.
Alacsonyabb önismereti szinten sosem tudjuk biztosan, hogy a fájdalmunk miből fakad, önmagunkból-e vagy a másikból, sokkal könnyebb kivetíteni és projekciós felületté válni, összezavarodni, elbizonytalanodni. Ennek következtében több kompromisszumot is kötünk, eltűrhetünk olyasmit, ami valójában nem jó nekünk, hagyhatjuk magunkat félrevezetni, manipulálni, vagy fordítva: ott is védekezni, ahol nem is támadnak.
Az önismeret magasabb fokán ezek a játszmák csökkennek, mert igen hamar egyértelművé válnak, így könnyebb döntést is hozni arról, hogy benne maradunk-e egy-egy fájdalmas helyzetben, vagy sem. Ez tehát az önismeret gyásza és vesztesége: meglátjuk, hogy néhány kapcsolatunk nem szolgálja többé a fejlődésünket, és elkezdünk határokat húzni, vagy akár ki is lépni azokból a viszonyokból, ahol nem tisztelik a határainkat. Elkezdjük érezni, mi jó nekünk, és mi árt.
Olvassa tovább Tisza Kata író, interkulturális pszichológiai szakértő cikkét a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, amelyben a tudatos önmegvalósítással foglalkozunk.
Keresse a HVG Extra Pszichológia magazin legfrissebb számát az újságárusoknál vagy rendelje meg!
Tovább aprítja az egykori akadémiai kutatóhálózatot a kulturális és a tudományos életben is hegemóniára törekvő kormányzat. Meglehet, hogy a humán tudományokkal foglalkozó intézetek megszűnnek, ha azokat végül valóban az ELTE-hez csatolják.
Nem minden magyar hullarabló. Maradtak még páran, akik agresszornak látják az agresszort és áldozatnak az áldozatot.
