Feldmár András: Ahhoz, hogy éljek, egyensúlyban kell lennem

T. L.: Az egyensúlyról gondolkozva egy film jutott eszembe, a címe: Kötéltánc (The Walk, 2015). Arról szól, hogy amikor megépítették az ikertornyokat New Yorkban, egy francia kötéltáncos teljesen illegálisan kifeszített egy sodronyt a két toronyház között, és átsétált rajta. Egy csomó videóban látható, hogy kötéltáncosok mindenféle hajmeresztő magasságokban sétálnak higgadtan. Nekem kicsit olyan, hogy úgy beszélnek hozzánk, mintha nekünk is oda kellene fejlődnünk, hogy mi is így sétáljunk keresztül az életen. Ez a vágyott állapot: lehet világjárvány, háború, vihar, csőd, szeretteink halála, mi csak sétáljunk egyensúlyban, haladjunk tovább.

Sok mindent gondolhatok másként, hogy jobban egyensúlyban maradjak az életben. Mégis nagyon kell vigyázni ezekkel, nehogy azt a következtetést vonjam le, hogy ha rosszul vagyok, azért van, mert nem tettem meg mindent, hogy ne legyek rosszul. Elutasítom az érzések és az érzelmek diszkriminációját! Ér rosszul lenni! Ha ezt tisztáztuk és elfogadtuk, már utasítás nélkül gondolkozhatunk azon, mi az egyensúly az életben, honnan jön, és mi magunk mit tehetünk érte.

F. A.: Chögyam Trungpa gyakran hangsúlyozta: „A fájdalom nem büntetés, az öröm nem jutalom!” Vajon lehet-e az egyensúlyt fejleszteni? Talán az a jobb szó, hogy gyakorolni. Az egyensúlyról nekem az jut eszembe, amikor az apám megtanított biciklizni. Azt mondta, üljek a biciklire, ő fogja majd hátulról, vigyáz rám. Elindultunk, futott utánam, és tartotta az egyensúlyt. Én csak tekertem, aztán egyszer messziről hallottam a hangját: „Csak menj egyenesen!”. Azonnal elestem.

A fiam soha nem engedte, hogy segítsek neki biciklizni tanulni. Felült rá egy pózna mellett, majd ellökte magát, és elesett. Aztán visszament, újrakezdte vagy tízszer, és elesett. Majd tizenegyedikre megtalálta az egyensúlyt, és attól kezdve biciklizett. Ugyanide kötődik az a történet is, hogy egyszer összegyűrt egy papírt, és a földre dobta. Mondtam neki, hogy tegye a szemétbe, ne a földre. Csak állt ott, nem csinált semmit, és azt mondta: „Menj el!”. Mondtam jó, el is mentem, de öt perc múlva visszakanyarodtam, és addigra már a szemétben volt a papír. Nem akarta, hogy lássam, amikor engedelmeskedik. Úgy tűnik, az ő egyensúlyához egészen más dolgok kellettek, mint az enyémhez. Az én kapcsolatom az apámmal egészen más volt, mint a fiam kapcsolata velem.

Én úgy gondolom, amíg élek, egyensúlyban vagyok. Amikor beteg vagyok, vagy nem jól érzem magam, akkor úgy tűnhet, hogy – mint a kötéltáncosnak – vigyáznom kell, mert ha nem, akkor le fogok esni. Nekem a leesés a halál. Mindannyian elveszítjük az egyensúlyunkat előbb vagy utóbb. Mindenből, ami bennem van, a vércukorból, a koleszterinből, meg ilyenekből, nem jó, ha túl sok vagy túl kevés van. Ahhoz, hogy éljek, egyensúlyban kell lennem. Aki vagy ami él minket, az mindezt egyensúlyban tartja. Az optimális van középen – az az egyensúly.

Amikor olyan szülőkkel dolgozom, akiknek a gyereke már kezd felnőni, azt mondom, hogy a gyerek lesz a kötéltáncos, aki járkál közöttük. Megváltozik a dolguk, mert innentől már csak a háló lesz, amibe beleeshet a gyerek, amíg meg nem találja a saját egyensúlyát az életben.

Olvassa tovább a cikket a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, amelyben egyensúllyal, tudatossággal foglalkozunk.

Keresse a HVG Extra Pszichológia magazin legfrissebb számát az újságárusoknál vagy rendelje meg!

(Nyitóképünkön Feldmár András és Tóth László látható a HVG Extra Pszichológia Szalon rendezvényén. Fotó: Schvéger Domonkos)