Valahányszor hosszú órákat töltök el futással a fenséges Pilisben vagy a vad Börzsönyben, az otthonosság érzése tölt el, és úgy érzem, része vagyok egy nagy egésznek. Ez már önmagában is öröm, ám mindennek megvannak azok a pozitív hatásai és konkrét előnyei is, amelyeknek nagy hasznát veszem a sűrű hétköznapokban.

A szoros kapcsolatom a természettel többek között feltölt, éberebbé és koncentráltabbá tesz, csökkenti a stresszszintemet, és olyan mély kapcsolódást tesz lehetővé önmagammal, amilyenre zajos nagyvárosban, a napi feladatok sűrűjében alig van esélyem. Olyan élményt ad, amihez bármikor visszanyúlhatok, és amire érdemes újra és újra időt és energiát szánnom. De hogyan is lehetséges mindez?

Ősrégi sztori

Persze semmi különleges nincs abban, ha valaki hasonlóan viszonyul a természettel kialakított kapcsolatához. Ősi, bennünket alapvetően meghatározó reakcióról van szó, melynek hátterét számos tudományág kutatja. Például az evolúciós pszichológia egyik megközelítése szerint, mivel az emberi agy összességében több millió év alatt, természetes környezetben fejlődött ki, a kognitív funkciók és a különböző preferenciák egyfajta „lenyomatként” őrzik a valaha volt szoros természetközeliséget.

Ugyanakkor Erik Fromm német pszichoanalitikus és Edward O. Wilson biológus nevéhez köthető az úgynevezett biofíliahipotézis, amely szerint az ember veleszületett hajlammal törekszik kapcsolódásra a természettel és az élet más formáival. Hosszan sorolhatnánk az evolúciós és genetikai kutatások, az antropológia és a pszichológia vonatkozó megállapításait, amelyeknek valószínűleg mindegyike egyetlen érzésünket igazolná: imádunk kint lenni a természetben, ami szinte egyedüliként és páratlan módon képes az elménk lecsendesítésére, a teljes mértékű regenerációnkra és a testünk-lelkünk feltöltésére.

Az elidegenedés következményei

Az persze már a „pszichoromantika” kategóriája és irreális elvárás volna, ha visszasírnánk akár csak a néhány évszázaddal ezelőtti állapotokat. Az urbanizáció, a technológiai fejlődés, a modern életvitel, valamint a már szabad szemmel is jól látható természeti-környezeti pusztulás egészen új helyzetet teremtett valamennyiünk számára.

A természettől eltávolodás és elidegenedés súlyos következményeit mindannyian a saját bőrünkön érezzük. Az üveg–acél–beton hármasára alapozott életterünk „kiváló” stressz- és szorongásgenerátor, gyengíti az immunrendszerünket, számos krónikus megbetegedés rizikóját okozza, a sok ezer órányi ülés pedig mozgásszervi kórok kiindulópontja lehet.

Eközben folyamatosan próbára teszi a koncentrálási képességünket is, amiért a hatékonyságunk csökkenésével és az akár krónikus mentális fáradtságunkkal fizetünk. Tehát a lehetőségeinkhez mérten érdemes úgy alakítanunk az életünket, hogy ha csak heti néhány órára is, de ki tudjunk szakadni a „zöldbe” a megszokott életterünkből.

HVG Extra Pszichológia

A halálhormon csökkentése

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a „krónikus stressz korszakában” élünk, és nem az a kérdés, hogy ér-e bennünket bármilyen stresszhatás, hanem hogy vannak-e hatékony megküzdési stratégiáink. A stresszreakcióink során adrenalin, noradrenalin és kortizol szabadul fel a szervezetünkben.

Anders Hansen svéd pszichiáter Edzett agy című könyvében nem véletlenül nevezte a kortizolt „halálhormonnak”, ugyanis tartósan magas szintje káros hatással van a mentális és a fizikai egészségünkre. Vagyis a kortizolszint tudatos szabályozása kulcskérdés, amire számos más mellett tökéletes lehetőséget teremt a japán eredetű sinrin joku. Az erdőfürdőzés – vagyis a tudatos jelenléten alapuló erdei séta – a múlt század nyolcvanas éveiben indulva futott be világhírű karriert. És nem véletlenül.

Az International Journal of Biometeorology folyóiratban 2019-ben ismertetett eredmények szerint a kutatók jelentős mértékű kortizolszint-csökkenést mértek azok esetében, akik a vizsgálat idején természetes környezetben tartózkodtak. A hatás erejét mutatja, hogy esetükben e stresszhormon kiindulási szintje is alacsonyabb volt, mint a városi környezetben tartózkodó kontrollcsoport tagjaié.

A természet és az olyan tevékenységek, mint a séta, a túra vagy a kerékpározás átlagosan 20 százalékkal csökkentették a résztvevők kortizolszintjét – ez a legfontosabb megállapítása annak az Environmental Science and Technology című folyóiratban 2011-ben megjelent tanulmánynak, amelynek szerzői a természetben végzett fizikai aktivitás és a kortizolszint közötti összefüggést vizsgálták. Valamennyi, a témára irányuló kutatás végkövetkeztetése pozitív hatásról számol be. Az Environmental Health and Preventive Medicine vonatkozó cikke egyenesen új interdiszciplináris tudományág létrejöttéről, az erdőgyógyászatról (Forest Medicine) adott hírt.

Az igazi szeretetkapcsolat

Tehát az élő kapcsolatunk a természettel – főleg, ha valamilyen intenzívebb fizikai aktivitással párosul – pozitív hatású a jóllétünkre és alapjaiban változtathatja meg az életminőségünket. A természetben mozgás erősíti az izomzatot, fejleszti a fizikai állóképességet, és szerepe van például a szív- és érrendszeri megbetegedések megelőzésében.

A valóban zavartalan erdei séta – tehát amikor nem a mobiltelefonunké a főszerep – remek lehetőséget kínál a lelki-szellemi feltöltődésre és önmagunk mélyebb megismerésére is. A „kinti zöld” rendkívüli változatossága serkendőleg hat az agyunkra, így pedig növekszik a kreativitásunk és javul a problémamegoldó képességünk.

A Scientific Reports című folyóiratban 2019-ben megjelent kutatás szerint elég hetente mindössze két órát a zöldben tartózkodnunk ahhoz, hogy emelkedjen a jóllétünk. A jó hír az, hogy erre alkalmasak a városi parkok és zöld területek is – tehát nem kell a távoli erdőségekbe utaznunk –, illetve hogy a heti időmennyiséget részletekben is kihasználhatjuk. Ebből következik, hogy a „messze van az erdő” és a „nincs rá időm” mantra többé nem jelenthet kifogást, ha némi öngondoskodásról van szó.

Lippai Roland

Érdeklik további cikkek a jelenlétről, a mindfulnessről? Keresse a HVG Extra Pszichológia magazin legfrissebb számát az újságárusoknál vagy rendelje meg!