A január 10-én, 69 éves korában elhunyt David Bowie volt az első rocksztár, aki tudatosan játszott az image-vel, és sportot űzött abból, hogy minden egyes lemezmegjelenésével nemcsak a zenéjén csavart egyet, de az egész csomagot újratervezte. Amikor Bowie a hetvenes évek legelején megalkotta Ziggy Stardust, a földön kívüli rocksztár alakját, még az egész popipar gyerekcipőben járt.

Az, hogy az egyes előadók megjelenéseit az egy- vagy kétévente kijövő nagylemezek köré lehetett építeni, viszonylag új fejlemény volt, hiszen egészen a hatvanas évek végéig a kislemez volt az uralkodó megjelenési forma. Amikor aztán a Beatles és társai egyre komolyabb szerepet tulajdonítottak a korábban csak a slágerek újracsomagolására használt nagylemezeknek, fordult a kocka, és viszonylag rövid idő alatt ki is alakult a lényegében azóta is létező nagylemez–turné–nagylemez beosztás, amely körül a popzene világa forog. Bowie felismerése szerint pedig, minden egyes lemezmegjelenés lehetőség arra, hogy valami egészen mást csináljon.

A tizenéves Bowie (vagyis akkor még csak David Jones) egy londoni reklámcégnél dolgozott vizuális tervezőként, és vannak, akik szerint az ott tanultakat is felhasználta később, mindenesetre a tudásnak pár évig még nemigen vette hasznát. Akkor sem, amikor évekkel később már kiváló dalokat írt ugyan, de a közönségsiker mégis elkerülte. Erre válaszként szülte meg Ziggy Stardust figuráját: az androgün, Messiás-komplexussal megvert, übermensch rocksztárét, aki a vég közelségének biztos tudatában a promiszkuitást hajszolja – ezzel a szereppel egyébként Bowie maximálisan azonosult is.

Ziggy rövid idő alatt hatalmas sztárrá tette Bowie-t, de míg más zenész egy teljes karriert épített volna fel a szupersztár alteregóra, Bowie másfél év után már inkább börtönnek érezte. Bár Ziggy a két következő albumán még vele maradt: az Aladdin Sane-en Amerikába kísérte el, és nyomokban még a Diamond Dogs is erre a koncepcióra épült, noha ott már Ziggy Halloween Jackké, az űrbéli kalózzá mutálódott.

Jókedvű periódusok

Amikor aztán a glam rock lecsengőben volt, Bowie érezte, hogy most egészen máshonnét kell ihletet merítenie, és zeneileg is nagyot váltott: vörösből szőke, kaliforniai „műanyag soul” sztár lett (Young Americans), majd jött a Vékony Fehér Herceg (Station To Station), hogy aztán a jéghideg, érzelemmentes teuton álarcát öltse magára (Low, de a másik két berlini lemez is), végül feltámasztotta első slágere, a Space Oddity főszereplőjét, az űrhajós Tom őrnagyot (Scary Monsters). Nagyjából idáig tartott Bowie igazán kreatív korszaka: az addig mások előtt járó zenész a saját epigonjaival vetélkedve készített populáris, ám kevésbé nagy hatású slágereket, és már nem talált ki minden lemezéhez új koncepciót, irodalmi, filmes, képzőművészeti és egyéb utalásokkal, mint korábban.

Hogy ennek az állandó változási kényszernek mi lehetett a háttere, arról magának Bowie-nak is különböző elméletei vannak. „Néha nem is érzem valódi embernek magam, hanem mások ötletei gyűjteményének” – mondta még a Ziggy-korszakban, későbbi interjúiban pedig úgy emlékezett vissza azokra az időkre, hogy borzasztó alacsony önbecsülése volt, és a problémái elől az alkotásba menekült. Brian Eno, aki a hetvenes évek végén volt az alkotótársa, azt mondja, Bowie akkoriban mániás depressziós volt, hirtelen hangulatváltozásokkal, és gyakran volt maga alatt. A nyolcvanas években aztán már a jókedvű periódusok kerültek fölénybe, és talán nem véletlen, hogy akkor már nem hajszolták azok a belső démonok, amelyek addig arra kényszerítették, hogy újra és újra kitalálja magát.

Inkei Bence cikke teljes terjedelmében a HVG Extra Pszichológia legfrissebb, november 20-án megjelent számában olvasható, melyben az elengedés, a gyász és az újrakezdés témáját járjuk körül szakértő szerzőinkkel. Keresse az újságárusoknál, rendelje meg – akár a régebbi számokat is – kiadónál!