Az eset kapcsán reflektorfénybe került az iskolai droghasználat, több sztori napvilágra került, és kiderült, az elit angol magániskolák semmivel sem védik jobban a fiatalkorúakat a drogoktól, mint a hátrányosabb kerületek állami iskolái. A szülők hiába tartanak fent dílereket figyelő szolgálatot, a kábítószer nem külső forrásból érkezik. Megdöbbentő módon a tanulók saját maguk a kereskedők, és a legtöbb iskolában bármi megvehető a menzán a kolbász és krumplipüré mellé. A marihuána a legelterjedtebb, de ecstasy is kapható már, az átlagos heti zsebpénz töredékéért. A kokain a legdrágább, de ha a srácok összedobnak egy grammra, mindenkinek juthat pár csík, amivel kellemesen „átvészelhet” egy tanítási napot.

A drogkérdésre a legtöbb tanár csak fáradtan legyint. Szinte mindegyik tisztában van azzal, hogy mind a kereskedelem, mind a fogyasztás az iskola területén történik, de a gyerekek megvádolása, holmijuk átkutatása, és egy esetleges szülői felháborodás túl nagy probléma lenne, és az alkalmazható szankciós lehetőségek hiányában Don Quijote harcnak tűnik.

A 15 éves John az egyik legfelkapottabb állami iskolában tanul Sussex megyében. Miután ígéretet kapott arra, hogy nevét megváltoztatja az újság, a fiú nyíltan beszélt az angol Daily Mailnek az iskolai „szokásokról”: „Mindennapos a drogkereskedelem a suliban, de minden suliban ez van. A mi iskolánkban leginkább skunk (erős) marihuánát lehet kapni, de néhány gyerek szed ecstasyt, és lsd-t.” Mellette ülő tanulótársa, aki ugyancsak egy neves egyházi iskolában tanul, teljesen egyetért vele. Ő azt állítja, többször látott és halott kokainnal üzletelő srácokat a suli vécéjében.

Bármelyik tanár számára teljesen hihető, amit a fiúk mondanak. Mindegyikük látott már vörös szemű, magában nevetgélő, vagy éppen tág pupillákkal, meredten maga elé bámuló tanulót, aki fizikailag ugyan jelen volt az órán, de nem akart, vagy nem tudott hozzászólni a tananyaghoz. A kokain okozta hangulatváltozások és agresszió is gyakori az órákon. A gyerekek gátlás nélkül felpattannak az óra közepén, trágárságokat kiabálnak a tanárnak, vagy jobb esetben szó nélkül kiszáguldanak a tanteremből.

A kábítószeres befolyás csak vérvizsgálattal bizonyítható, amihez minden esetben a szülők bevonása szükséges. Sok szülő azonban hihetetlennek találja, hogy gyermeke drogozik, vagy fél a botránytól és megtagadja az együttműködést, esetleg a tanár ellen fordul. A legtöbb esetben azok a problémás tanulók, akik szüleinek amúgy is irreális elképzelése vannak a gyermekük képességeivel kapcsolatban.

A tanár egyetlen lehetőségének a folyamatos párbeszéd tűnik. A gyerekek azonban nem akarnak tudomást venni a kábítószerek veszélyeiről. Nem érdekli őket, hogy a drog ön-, és közveszélyessé teheti őket. Nem akarnak hallani öngyilkosokról, a komoly bűnügyekbe keveredőkről, vagy az elmegyógyintézetben kezelt betegekről, akik „rajtamaradtak” a szereken. Legtöbbjük meg van győződve róla, hogy egy pár „ártatlan” utazás semmilyen következménnyel sem jár.Mire pedig rájönnek, hogy a tanárnak mégis igaza van, a legtöbb esetben már túl késő, ahogy az William Jaggs esetében is történt..

Krisztina O'Brien