Egyfajta nosztalgikus hangulatban kezdtünk neki tehát a Ciceró könyvkiadó Wodehouse novellagyűjteményének, amelyet A rút rendőr románca címmel jelentettek meg. Lelkiismeretes olvasók lévén elolvastuk az előszót is, és meglehetősen meglepődtünk. Tudtuk, persze tudtuk mi, hogy Wodehouse-t hazájában bizonyos tettei miatt azzal vádolták, hogy fasiszta, de manapság az ilyen jellegű ifjúkori botlásokon már senki nem lepődik meg. Nála veretesebb szerzőknél is kiesett már a csontváz a szekrényből.

Wodehouse esetében különösen nehéz elképzelni, hogy egyébként masszív rajongótábora, a könnyed olvasmányok kedvelői elfordulnának a szerzőtől némi irodalomtörténeti pletyka miatt, valószínűleg a feltételezés soha nem hagyott el egy bizonyos belső értelmiségi kört, nem erről beszélgettek a hentesnél a sorban a háziasszonyok.

Ezért éreztük túlzásnak, hogy egy vicces kis sztorikra vágyó olvasót négy oldalon keresztül azzal untat az egyébként lelkes fordító, hogy miért nem kell Wodehouse-t fasisztának tartani. A Wodehouse védelmében bevetett hírességek idézetei érdekesek, de nehéz beleélnünk magunkat egy több évtizeddel ezelőtt történt vitába. Milne előszóírói minősítésére azonban felkaptuk a fejünket. Aki szerint Milne „finom és gyengéd szavú”, az a Micimackón kívül nem sokat olvasott tőle; és valahogy senkit nem tudunk kárhoztatni azért, hogy harcolva a világháborúban, morcos lett, ha valamelyik honi kollégája a náci propagandaügyi minisztériumnak dolgozott, ha még oly ártatlan szándékkal is. A hülyeség, a tájékozatlanság, de még a kényszer sem feltétlenül elég a felmentéshez egy pusztán erkölcsi ítéletben, ahhoz pedig mindenképpen kevés, hogy még sajnáljuk is a szerencsétlent, aki rosszul mérte fel a történelmet.

De a fura bevezetőnél sokkal nagyobb baj, hogy már egyáltalán nem tartjuk viccesnek Wodehouse-t. Pedig az előszóban oly nagyra tartott Forduljon Psmith-hez című könyvet (ne feledjük, a „P néma!”) sok éven keresztül alapműnek tartottuk, és Jeeves is a legmulatságosabb brit karaktereink közé tartozott. Hogy mi változtunk-e meg vagy a novellaválogatás anyaga gyenge, esetleg az oda nem illő bevezető rontotta el a hatást, már nem tudnánk megmondani. Pedig néhány kamaszkori kedvencünket olvasva még mindig sírunk és/vagy nevetünk, talán nem pont ugyanazokon a helyeken, mint sok évvel ezelőtt, de például Gerald Durrell és Somerset Maugham könyveit még mindig élvezettel forgatjuk. Talán újra kellene olvasni Psmith kalandjait, hogy elfeledhessük ezt a kellemetlen epizódot és Wodehouse múltját is egyben.

Kádár Mónika