Sokan Freudot és követőit még mindig valami misztikus, zűrös csapatnak tartják a dívány mellett, de a pszichológia eredményei mára már nem megkérdőjelezhetőek, bár a módszerben való hit jelentősége továbbra sem elhanyagolható. Mára számos irányzat alakult ki a psziché gyógyításának területén, a fejlődésre vágyó magyar lelkek több hazai guru tanácsai közül is válogathatnak.

Feldmár András

Feldmár András ugyan évtizedekkel ezelőtt elhagyta az országot, de pár évvel ezelőtt előadásainak köszönhetően népszerűvé vált itthon is és ez a folyamat a Feldmár Intézet megalakításának köszönhetően valószínűleg csak egyre erősödik a jövőben. A renegátnak számító (érdekes módon a legkedveltebb pszichológusok, pszichiáterek valahogy mindig lázadnak) Feldmár egyfajta médiasztárrá vált az évek során, a youtube-on tucatnyi találatot kapunk a nevére keresve, személyét fórumokon taglalják, a Jaffa kiadónál pedig sorozatban jelennek meg könyvei, legutóbb a Szégyen és szeretet.

A rendkívül közvetlen hangú, de talán egy kicsit szerkesztetlen és ezért néha nehezen követhető Szégyen és szeretet Feldmár szokásához méltón nem beszél mellé. Egyszerű szavakkal, érthetően és kedvesen magyarázza el, miért káros a szégyen, miért ne szégyenítsünk meg mi sem másokat, különösen nem a gyerekeinket és hogyan szeressük egymást szégyen nélkül. Feldmár intenzív jóakarata, néha megdöbbentő ártatlansága számos kérdést vetett fel bennünk, néhányat fel is tettünk a szerzőnek.

hvg.hu: Elképesztően őszinte könyveiben és előadásaiban sokat beszél saját magáról, tapasztalatairól. De mindig csak egy bizonyos szintig. Mennyire tudatos ennek a határvonalnak a meghúzása?

Feldmár András: Nem tudom. Meg kell ítélnem, mi unalmas, mi nem. Meg kell ítélnem, mit kell kimondanom és mit kell az olvasó/hallgató fantáziájára bíznom. "Do and dare and be silent!" - így szól a régi alkimista mondás, és ez is sokszor az eszemben van. Nem is beszélve arról, hogy mindenkiben van egy szent mag, amibe nem szabad betörni, amit tisztelni kell és ahol a szavaknak egyébként sincs értelmük.

Több helyen is azt állítja, hogy sikerült a saját gyerekeinél túllépnie a szüleitől kapott örökségen és egészen másképp nevelte őket. Milyen módszereket alkalmazott?

Nincsenek módszereim a terápiában sem, hát még a saját gyerekeim nevelésében. A módszer túl akaratos, túl célszerű, nem szeretem a módszereket, igazság szerint azt sem lehet mondani, hogy neveltem őket egyáltalán. Szerettem őket, velük éltem, megismertem őket, és csak akkor veszekedtem velük, ha veszély leselkedett rájuk, vagy, amikor a saját érdekeimért harcoltam. Olyasmiért soha nem szóltam rájuk, nem harcoltam velük, amit én számukra "jó"-nak gondoltam ugyan, de nekik semmi kedvük, hangulatuk, hajlamuk nem volt hozzá. Például este 9-kor azt mondtam nekik, hogy most vonuljanak a szobájukba, mostantól fogva nem akarom tudni, hogy léteznek. Nem akarom látni, hallani, szagolni, tapintani őket reggelig. Nem azt mondtam, hogy le kell feküdniük, vagy aludniuk kell, mert fáradtak lesznek holnap. Úgy gondoltam, és nekik is azt mondtam, hogy az az ő dolguk. Ami engem illet, az az, hogy nekem elegem volt belőlük aznapra. Már persze, ha éppen nem volt valami nagyon fontos mesélnivalóm nekik elalvás előtt.

Mi lett az eredménye ennek a módszer nélküli nevelésnek?

A fiam, Marcel, most lesz éppen 38, Hollywood északi részében él, zenész lett, dobos, a zenekar, amelyben játszik a Black Kites. CD-ket hoznak a világra, imádja, amit csinál, különösen a koncertek energiáját. A lányom, Soma, most volt 35, Denverben él, az egyetemen irodalmat és költészetet tanít, ír, olvas, filozofál. Mindketten párkapcsolatban élnek, ami persze olyan, mint egy hullámvasút.

Ha látta a Brian élete című filmet, érezte már időnként, hogy ön Brian és hiába kiáltja a többieknek, hogy ti mind egyéniségek vagytok?

Nem láttam a filmet. Én bízom abban, hogy minden pillanatban benne van a lehetőség, hogy az ember felébredjen arra a csodára, ami önmagában rejlik. Nem kiabálok egyébként semmit, mindenki magáról állít dolgokat, általában szeretik az emberek egyéniségnek gondolni magukat, mintha az önmagában egy érték lenne. Én az őszinteségben és a szeretetben hiszek, az egyéniség csak egy látványos melléktermék, sokszor csak arra jó, hogy a lényeget eltakarja, segítsen elrejtőzni valakinek.

Hogyan kezeli az ön felé áradó pozitív és negatív érzelmeket az előadásokon?

Igyekszem a lényegre figyelni, mi az, ami valóban érdekes, mit is akar a másik nekem mondani, mit akar megbeszélni velem. Hogy az mézbe vagy méregbe van mártva, tulajdonképpen érdektelen.

Mit tart az önt kritizáló kollégákról?

Szívesen meghallgatom a kifogásaikat, szívesen beszélgetek bárkivel, aki nyílt és bátor. A legtöbbet azoktól tanultam, akik nem féltek tőlem és nem nyugodtak, mindaddig, amíg meg nem vitattuk a nézeteltéréseinket. Nem szeretem az előítéleteket, a tapasztalatok nélküli kinyilatkoztatásokat és az olyan véleményeket, amelyek mögött hátsó szándékokat, vagy a témától idegen szempontokat érzek. Unalmas, korlátolt emberekkel nem szeretek vitatkozni, de hát ez érthető, nem?

Mi az ön célja könyveivel és előadásaival? Milyen reális hatást lehet elvárni ezektől az eszközöktől?

Ha én szabadon és őszintén beszélek, talán az bátorít másokat is, hogy ezt lehet, hogy ez jó. Ki kell törnünk a dogmák fojtogató, halálos nyomása alól. Ha nem tudunk tanulni a saját tapasztalatainkból, ha elhisszük azt, amit a mások (a szüleink, a tanáraink, a szakemberek, a hivatalnokok, a politikusok, a reklámok, vagy a szomszédaink) mondanak, vakon fogjuk követni őket a pokolba. A félelem megeszi a lelkeket. A szeretet vírusának el kell szaporodnia, én vírushordozó akarok lenni. Ezért indultak be Magyarországon a Feldmár Intézet programjai, a Lótusz Ház és a Nők Iskolája is.

A Magyarországon író pszichológusok közül van-e olyan, akinek az elgondolásai közel állnak önhoz és miért?

Bagdi Emőke szépirodalomszerű esettanulmányai, az ő lelkes, emberi, figyelmes és szeretetteli munkássága volt az, ami először arra késztetett, hogy felvegyem a kapcsolatot a magyar pszichológiával. Ha véletlenül nem bukkanok rá az ő írásaira, lehet, hogy soha sem tértem volna vissza a hazámba.

KM