Robert Capa: A milicista halála

Bár a magyar származású Robert Capa fotóművésznek rengeteg képe született nem túl hosszú pályafutása során, a világhírt és az örök ismertséget egy spanyol polgárháborús képe, az 1936-ban készült A milicista halála hozta meg a számára.
Ugyanígy egyik pillanatról a másikra megváltoztathatta bármelyik fotós életét egy jól elkapott kép annak idején, amikor még nem volt sem televízió, sem internet, és az otthon maradottaknak a vakmerő fotóriporterekre kellett hagyatkozniuk.

A vietnami háború aztán a legtöbbet fotózott fegyveres konfliktussá vált, jó néhány szintén emlékezetes képet adva a világnak, amelyek fájdalma kitörölhetetlenül beleégett a tudatunkba. Vietnamban a fotósok szerepe minden addiginál fontosabbá vált, mivel a szörnyű képek jelentősen befolyásolták az amerikai közvélemény a háborúról alkotott véleményét – állítja a Times című brit lap.

Mára mindez a múlté. Igaz, az ügynökségek, magazinok továbbra is küldenek fotóriportereket a háborús gócpontokba, de a profik kizárólagosságának már leáldozott. A digitális technikáknak köszönhetően nem csak álló, de mozgóképet is készíthet megfelelő minőségben az egyszerű civilek mellett bármelyik katona, menekült, lázadó vagy vöröskeresztes. Az interneten keresztül pedig az elkészült képek és videók akár percek alatt eljuttathatóak más emberekhez vagy a médiához.

Brett Rogers, a Photographers' Gallery nevű fotómúzeum igazgatója szerint a digitális és mobil fényképezőgépek, valamint az internet alapjaiban változtatták meg a háborús fotókat. “A helyi fotósok és a katonák által készített képek terjedésével a háború ábrázolásának kérdése - az hogy ki és hogyan ellenőrzi politikailag az egészet - kérdésessé vált” - nyilatkozta Rogers a Times-nak.

“A képek iránti igény nem tűnt el, és most még fontosabb, hogy a művészet politikai témákról beszéljen, miközben a képi ábrázolás elburjánzik a világban. A fotográfusoknak és a művészeknek még mindig van szerepe szemtanúként” - állítja a témával kapcsolatban Kate Bush, a Barbican Gallery vezetője.

A galéria egész őszi szezonját a háborús fotográfiának szenteli, három kiállítást is bemutatva. Elsőként a már korábban is említett Robert Capa munkásságát dolgozzák fel, a kiállításon keresztül ismét hitet téve a sokat vitatott A milicista halála valódisága mellett. A második kiállítás is kapcsolódik Capához, ugyanis a mára már kevésbé ismert, német származású Gerda Taro képeiből állították össze, aki Capával közösen kezdte pályáját. Taro volt az egyik első női háborús fotóriporter, a spanyol katonák csak “aprócska szőkeségnek” nevezték. Első volt a fronton és az elsők között a halálban is, 1937-ben, 26 évesen esett el. A harmadik kiállítás négy kortárs művész, Paul Chan, Omer Fast, Geert van Kesteren és An-My Le képeit mutatja be, akik maguk sem szégyellik használni a digitális technika lehetőségeit és az amatőr forrásokat. Van Kesteren egyik munkája például, a Baghdad Calling iraki menekültek mobiltelefonnal készült képeiből készült.

A profi fotóriporterekre azonban, az amatőrökkel ellentétben, szigorú szabályok vonatkoznak, Nagy-Britanniában a védelmi minisztérium mondja meg, mit lehet és mit nem. Halottak, sérült testek nem lehetnek a képeken, ahogy koporsók, hullaházak, sőt, sérült épületek sem. Az előírások ellenére a médiának szüksége van a képekre, a fotóriportereknek tehát egy újfajta képi nyelvet kellett kitalálniuk. Egy olyan nyelvet, amely mentes a kliséktől, hiszen századszorra, ezredszerre már senkit nem hatnak meg ugyanazok a beállítások. Talán végül mégsem a profiktól érkeznek és nem is pont a hivatalos médián keresztül azok a képek, amelyek egy-egy háború esetében hatással vannak a közvéleményre és a döntéshozókra, de az információ ma már fontosabb, mint a forrás.

KM