A betörő, akit temetni veszélyes egy irodalmi hommage, ami időnként már átcsap paródiába, keretében újítja meg a sorozatot, mert Bernie végre-végre nem az elmegy betörni, valami nő, hulla, vád, nyomozás, tisztázás vonalon halad. Egészen máshonnan indul a történet, amitől kicsit el is bizonytalanodtam, amíg ki nem derült a Christie motívum, amitől folyton vigyorognom kellett. Nem volt ez vad röhögés, csak olyan kedélyes, mindenttudó sznob mosolygás, de én szeretem ezt, úgyhogy nekem bejött. Nem mondhatnám, hogy a körmömet rágtam az izgalomtól, túl szimbólikus volt a helyszín, a szereplők, a sztori, nehéz egy ilyen kimódolt viccbe valódi feszültséget csempészni. Talán pont ezért is lettek a szexleírások a szokásoshoz képest jóval explicitebbek, erősen felkaptam a fejem az orális résznél.

A könyv borítója

Az igazi élvezetet az irodalomtörténeti utalások jelentették, annak a bizonyos két emberről történő beszélgetések, a köréjük szőtt legenda boncolgatása. Na, ott tényleg élőve vált Bernie, igen, pontosan ilyennek képzeltem mindig, ennyire szenvedélyesnek, lelkesnek és érdeklődőnek. A végén pedig az az újabb apró tiszteletteli főhajtás a kis csavarral csak még jobban tetszett.

Nem gondoltam volna, hogy valaha jónak fogok találni egy izgalommentes krimit, talán ez a Rhodenbarr kötet nem is igazán az. De mégis tetszett és aki hozzám hasonlóan lelkes sznob, az majd szintén örül, amikor felismeri a patterneket és beavatottnak érezheti magát.

KM