A szülő-gyerek viszonyban az elszakadás, mint probléma egészen hamar felmerül, hiszen a csecsemő sokszor már azt is krízisnek éli meg, ha a róla gondoskodó szülő kikerül a látóteréből. Később az első nagymamánál töltött éjszaka, a bölcsőde, az óvoda jelenthet gondot sok kisgyereknek. És persze szülőnek is, illetve bizonyos pszichológiai irányzatok szerint elsősorban a szülőnek, mivel a legtöbb esetben az anyának teremt feloldhatatlan helyzetet, bűntudattal vegyes aggodalmat, hogy másokra hagyja gyerekét. Ezen elmélet alapján a kicsi csak visszatükrözi, amit az anya sugároz felé, ezért is szokták tapasztalt óvónők és gondozónők azt javasolni, hogy a kezdeti időszakban inkább az édesapa vagy egy nagyszülő hozza reggel a gyereket, hogy drámai jeleneteket elkerüljék.

Park Kiadó

A Park kiadó hétköznapi pszichológia sorozatában megjelent Engedj el! című kötet is már a kora gyermekkorban kezdi a leválás, az önállóság és a szabadság kérdéseinek vizsgálatát. Mivel a szerző, Marcel Rufo gyakorló pszichiáter, mondanivalóját nem csak saját gyermekkorából való érdekes és érzelmes történetekkel színesíti, de számos terápiás eset leírásával is.

Rufo a magyar olvasó számára kissé keménynek tűnhet véleményével, általában nem gyakran halljuk népszerű pszicho-szakértőink szájából, hogy a túlzott kötődés veszélyes lehet a gyerek számára. Nálunk a legtöbb esetben még inkább a minél intimebb szülő-gyerek viszony propagálása folyik, sokáig szoptattással, együttalvással, késői óvoda kezdéssel. Azok az anyák és apák, akik szeretnék saját személyiségüket a szülőség ellenére is megőrizni, esetlegesen a privátszférájukkal együtt, kevés támogatást kapnak. Rufo sem tiltja meg a kötődést senkinek, sőt, hangsúlyozza annak fontosságát a korai szakaszban, de nem hallgatja el, hogy a gyerekeknek muszáj egy idő után önállóan is létezniük, különben ez érzelmi és értelmi fejlődésük útjába állhat.

Erősen hangsúlyozza az apák szerepét, amely szintén francia sajátosság, náluk az utóbbi évtizedekben jelentősen megváltozott a férfiak szülőként való értékelése, egyre ritkább például, hogy válás után a gyerekeket kizárólag az anyának ítélnék. Magyar fül számára extrémnek hat, de a bíró sokszor még csecsemők esetében is ragaszkodik a megosztott felügyelethez, magasabbra értékelve az apához való viszonyt, mint a szoptatást – ami egyébként amúgy sem annyira divat arrafelé.

Az Engedj el! természetesen nem áll meg a kisgyermekkornál, a tizenévesek szüleikről való leválását is vizsgálja. Rufo még olyan durván hangzó kijelentést is megenged magának, hogy egy konfliktustól terhes kamasz-szülő viszonyban a legfontosabb lépés elválasztani egymástól a feleket, akár azon az áron is, hogy a gyereket kórházba utalják terápiás kezelésre. Egy ilyen lélegzetvételnyi lehetőséget csak azok tudnak igazán értékelni, akik maguk is átélték már az egy (vagy több) tizenévessel való napi konfrontálódás feszültségét.

Rufo javaslatai időnként tehát furcsán hangozhatnak, de mindenképpen érdemes elgondolkodni rajtuk, mert új ötleteket, szempontokat adhatnak a gyereknevelésben.

KM