Hová menjünk vacsorázni? Comme chez soi, az otthonos
Követendő jó tanács, hogy jó előre foglaljunk asztalt, mert arra mérget vehetünk, hogy teltház lesz.
Követendő jó tanács, hogy jó előre foglaljunk asztalt, mert arra mérget vehetünk, hogy teltház lesz. És valóban, a két aprócska helyiségben egy kivételével minden asztalnál ültek. Szerencsénkre az asztalunk közvetlenül a konyhapult előtt volt, így a vacsora alatt részesei lehettünk a konyhában folyó nem mindennapi sürgésforgásnak is.
A csokoládébarna faborítású falak között igazi mediterrán hangulat fogadja a belépőt, a fehér damasztterítőkkel letakart asztalokon gyertyák, friss virágok, és hangulatot a háttérben szóló itáliai muzsika is fokozza. Igazi kisvendéglő a klasszikus olaszos, franciás, pesti viszonylatban azonban igen ritka fajtából. A falszélességnyi polcokon a pezsgős és a borosüvegek, amelyek nem pusztán díszítőfunkciót töltenek be, meg is kóstolhatjuk őket. A választék lenyűgöző.
Ahogy a névből is következtettünk, a hely eredetileg francia étteremnek indult, sajnos azonban a még oly jó francia konyhaművészeti remekek sem tudtak elegendő hasznot hozni, így a tulajdonosok profilt és üzemeltetőt váltottak, akik - a francia név megtartása mellett - főképpen az olasz konyhára alapozták a kínálatot. Az eredmény mindenképpen önmagáért beszél, hiszen a hely híre szájról-szájra jár, az étteremben pezseg az élet.
Az éttermet vezető pár egy percet sem pihen, szinte állandóan az asztalunk körül sürög-forog. Don Roberto és felesége arra is szán időt, hogy minden vendéggel beszélgessenek, ettől aztán valóban olyan érzésünk alakul ki, mintha nem vendéglőben, hanem vendégségben lennénk.
Előétel gyanánt serpenyős almás libamájat rendeltünk és az asztal közepére hamarosan megérkezett egy gyönyörű rézserpenyőben több liba mája, arra gondolni se mertünk, hogy ez a fogás eredetileg egy személyre szól – pedig igen –, mi harmadmagunkkal alig tudtuk elpusztítani az almadarabok között gőzölgő ínyencséget. A fantasztikus minőségű libamáj, az alma és a vaj tökéletesen karamellizált elegye vitathatatlanul ellenállhatatlan párosítás.
Két fogás között átvezetőképpen és garantáltan a háziak kertjéből származó körte és egy kis sonka kerül az asztalra, hogy hogyan van idejük az étteremvezetés és a világjárás közben a kertészkedésre is az rejtély, de az eredményért igen hálásak lehetünk.
Az előétel méretéből már lehettek sejtéseink a főételek mennyiségéről, de a roskadozó tálak még így is mellbevágó élményt jelentettek. Ami az ízeket illeti, finom házias zamatok, az olasz és a francia konyha markáns hatása, de példának okáért a grillezett bélszínszelet bármelyik amerikai vendéglőben megállná a helyét. A mellé adott vajas-tejszínes krumplipürével csak az volt a problémánk, hogy elfogyasztása nagymértékben növeli a szívroham kockázatát.
Ami a menüt illeti, óriási pizza választék mellett szinte mindenki megtalálja a neki megfelelő fogást, de különösen javasolt az étterem meglátogatása a tengeri herkentyűk szerelmeseinek, mert mind a választék, mind az ételek nagyon finomak.
A távozás igen csak hosszadalmasra sikeredett, igaz ennek csak használt látjuk, hiszen miután a tetemes mennyiségű ételt, amit képtelenek voltunk helyben elfogyasztani - de ha ott kellett volna hagynunk őket az étteremben, akkor biztosan megszakad a szívünk -, bedobozolták a részünkre. Kaptunk fejenként egy-egy kézzel készített marcipános desszertet is, és ráadásképpen egy csomag belga kézműves csokoládét. Pont olyan érzés, mikor a nagymama még búcsúzkodás közben berohan a kamrába és hoz még valamit. Aztán még valami apróságot.
Szóval pont úgy érezhetjük magunkat, mint a nagyinál, vagy úgy, mint otthon. Csak elegánsabb körítéssel.
