Nemes Nagy Ágnes. Indulóban

„Az első [egyben utolsó] írókongresszus után [1951], amikor minket kiradíroztak a magyar irodalomból mint »a babitsi l’art pour l’art hervadó virágait« (Darvas József), Illyés meghívott minket, [Lengyel] Balázst meg engem hozzájuk. Beszéd, erre-arra. Mi kétségbeesetten próbáltuk tőle megtudni, hogy mi a teendő most, ebben a felemás pillanatban. Végül megkérdeztem tőle: – De hát mit csináljon ilyen körülmények között az úgynevezett »polgári költő«? – A polgári költő akassza fel magát – válaszolta ő, feledhetetlenül. Felcsattanva mondta, szívből. Aztán ki is fejtette: – Mert én mindig írhatok verset a nagyapám két kezéről, az agyondolgozott parasztkézről (akkor írta Két kéz című poémáját), de hogy miről írhat egy polgár, nem tudom” – rögzítette az egykori beszélgetést Nemes Nagy Ágnes a nyolcvanas évek első felében.

Az eddig kiadatlan A népiek című szösszenetet az írói-költői hagyatékot gondozó Ferencz Győző publikálta a Holmi áprilisi számában. Amikor Nemes Nagy ezt írta, férjével, Lengyel Balázzsal együtt már túl volt élete legnehezebb korszakán, az ötvenes éveken. A Kádár-korszakban a háború után induló „polgári” nemzedék nem csak publikálhatott, de az állami kultúrpolitika is elismerte alkotóit, Nemes Nagy például 1983-ban kapott Kossuth-díjat. Az Újhold nemzedékét ekkorra már rehabilitálták, Szabó Magda, Mándy Iván, Pilinszky János vagy éppen maga Nemes Nagy nagy példányszámban nyomott könyvei eseménynek számítottak, a kritika elismeréssel szólt róluk. Mégsem enyésztek el nyomtalanul az ötvenes évek hideglelős tapasztalatai. Nemes Nagy szigorú ítéletét elsősorban a népi írók elmaradt, általa elvárt szolidaritása magyarázza. Ebből a szempontból (a megbántottságot tekintve) tulajdonképpen mindegy is, hogy az újholdasok „csak úgy érezték” vagy valóban komiszul bántak velük a népiek.

Nemes Nagy azért eleveníti fel Illyés harminc évvel korábbi bárdolatlanságát mint a koszorús költőre „jellemzőt”, hogy személyes, így a költő számára elsődleges fontosságú élménnyel támogassa meg a népiekkel szembeni keserű ítéletét: „Ezek az emberek, akik a 30-as években bátrak voltak és tisztességesek […], szinte kivétel nélkül bezupáltak a rákosizmusba. Ott ültek fő- és albizottságokban, állami, nagy fekete autón szaladgáltak, miniszterkedtek, pénzben, hírnévben, díjakban úsztak […] – miközben a magyar paraszt padlását kisöpörték. […] Az a fő bajuk, hogy nem bírtak lemondani. […] Ők »útitársak« lettek. […] Hogy aztán mi ennek a népdolognak a veleje, a döntő faktora, amit magyarázatként meg lehetne ragadni, arra nehéz válaszolni. Talán mégis: a politikai hatalomvágy.”

Erdei Ferenc, Darvas József vagy Veres Péter fején koppanthatnának e szavak. Miért mégis Illyés „jellemző magatartásán” rugózik Nemes Nagy? Hiszen maga is elismeri, „vele korántsem a legrosszabbakat vesszük szemügyre a népi frontból”, és nem téveszti össze Illyést Rákosival vagy Révai Józseffel. Csakhogy Illyés „volt a legnagyobb tekintély, Babits örököse, két lábon járó nemzeti klasszikus, három és fél rezsim poéta laureatusa”. Ami szép teljesítmény – jegyzi meg epésen. A megkérdőjelezhetetlen tehetség, a nemes hagyomány (Babits, a Nyugat, a nyugati „formalisták”, a valóságfeltáró szociográfia) sokszoros elárulása tette Illyést különösen ellenszenvessé Nemes Nagynak.

Az első Újhold. Akasztófavirágok

Kodolányi Gyula a júliusi Holmiban száll posztumusz vitába A népiek szerzőjével és a szöveg közlőjével, valamint megpróbálja elhelyezni történelmi-lélektani környezetében az „akasztós” mondatot. Ő is úgy gondolja, hogy Illyés másutt is idézett tanácsa „jellemző”, csakhogy nem arra, amiről Nemes Nagy ír, hanem a korhelyzetre és Illyés szürreális iróniájára. Kodolányi szerint egy „nagyjelenet tanúi vagyunk”, és világos, hogy az írókongresszuson is megszólított mester válaszát „provokatív abszurditásnak” szánta. Akasztófahumor volt ez, semmi más. Illyés megértő értelmezője úgy véli, a költő mást nem is igen mondhatott, hiszen a helyzet abszurd volt: a kérdésre nem lehetett választ adni, különösen Illyésnek nem.

Kodolányi ezen is túlmegy: „Illyés helyzete nem volt könnyebb akkor az övéknél, és méltán várhatta volna el tőlük [Lengyeltől és Nemes Nagytól], hogy ha pontos tudásuk nem lehet is róla, valahogy mégiscsak megérezzék.” A két fiatal, kétségbeesett irodalmárnak ’éreznie kellett volna, hogy Illyés titokban megírta az Egy mondatot, ami, ha kiderül, börtönbe juttathatta volna a költőt. Meghökkentően hat Kodolányinak az az aduja is, hogy Illyésnek „1947-ben volt annyi lelkiereje, hogy jelen akart lenni »újságíróként« a párizsi békeszerződés aláírásánál, amely visszaállította a trianoni határokat, át akarta élni minden pórusával a tragédiát.” Talán akkor inkább Nagyváradra kellett volna mennie – de ez most mindegy is.

Illyés „akasztófahumorának” magyarázatához persze lehet azért komolyabb érveket is találni. Kodolányi sorba veszi, miként járt közben a hatalom által megkörnyékezett költő Mikó Zoltán, Szabó Lőrinc vagy Bárdossy László ügyében, vagy hogyan játszott műveiben bújócskát a diktatúrával. Nyoma sem volt benne az osztálygyűlöletnek vagy -gőgnek, viszont „élete végéig megőrizte mélységes együttérzését azokkal, akik alulról, hátrányos helyzetből indultak el, s igyekezett tenni értük”. És persze voltak polgári barátai is.

Abban lehet valami, hogy Kodolányi úgy sejti, Illyés akár provokációnak, ÁVH-s beugratásnak is tarthatta Nemes Nagy „naiv” kérdését. Ezt a lehetőséget maga Nemes Nagy is felveti egyik kései interjújában. Kodolányi elismeri, hogy lehet, hogy nem ez a jó tanács volt a legszerencsésebb Illyéstől, „de félisteni empátiát és nyugalmat elvárni tőle a fenti helyzetben – talán az sem volt indokolt”. Végezetül a szöveget publikáló Ferencz Győzőnek szögezi a kérdést: helyes volt-e közölni Nemes Nagy írását?

A szöveggondozó határozott válasza: igen. Ferencz a Holmi augusztusi számában bizonyítja, hogy a költőnő nem első felindulásból vetette papírra gondolatait Illyésről és a népiekről. A „retorikailag pontosan felépített esszé” állításai többször is megjelennek a publikált életműben, már csak ezért is indokolt volt a közlése. Válaszában egyben bemutatja, mennyiben volt hasonló helyzete Illyésnek az ötvenes években, mint az újholdasoknak – amint azt Kodolányi állítja. Az 1951-es írókongresszuson valóban megpróbálták sarokba szorítani Illyést (tényleg érdemes elolvasni Ferencz sűrítményét arról, hogyan!), valamint Révai József, a párt főideológusa valóban bírálta a költőt, de végül mégis azt mondta: „harcolunk Illyés Gyuláért”. Személye mindig fontos maradt a hatalomnak, három Kossuth-díjának ténye és időpontja (1948, 1953, 1970) is ezt bizonyítja. Az ötvenes évek Illyését „ha tiltották, ha hallgatott, mindez csak viszonylagos volt. Jelen volt könyveivel, drámáit játszották, filmet készített, hiszen a politikai vezetés nem tudta és nem is akarta megkerülni. Tárgyalási pozícióban volt.” Míg Nemes Nagy és az Újhold-generáció nem, nem számítottak. „Az érett és megkerülhetetlen Illyésnek tehát a hatalommal egészen más viszonya volt, mint a kezdő és mellőzhető Nemes Nagynak” – összegez Ferencz Győző.

A költőként is ismert filológus szerint két egymással szöges ellentétben álló irodalomfelfogás jelenik meg Nemes Nagy (Újhold), illetve Illyés (népiek) életművében. A köz szolgálata, közéleti, népképviseleti szerep vállalása, vagy inkább önmagunk, illetve a saját, hatalomtól független író hang „képviselete”.

Ferencz Győző elismeri a kor – Kodolányi által is felemlegetett – sötét abszurditását. Egyben elfogadja, hogy nem csak Nemes Nagy nem volt abban a helyzetben, hogy értse Illyés akasztófahumorát, de „Illyés sem volt abban a helyzetben, hogy megértse Nemes Nagy álláspontjának valódi tétjét”. Mindkettőjüket saját helyzete akadályozta ebben. De kettejük helyzete alapjaiban tért el egymástól, még akkor is, ha egyiküknek sem volt könnyű.

(Holmi, 2008/4; 7; 8)