Juhász Katalin: Látod, duzzad / Versek.
Madách-Posonium kiadó, 2009

"elnyel majd a tömbház-emlékezet,
mely fölfelé araszolva feled."
(J.K.: A lift a tizediken)

(...) Bonyolult érzelmi világú, érzékeny és érzéki városi lény az, aki mozog és beszél ezekben a versekben. Reflektál, leginkább önmagára, keres, leginkább társat, de olyat, aki nem éli el előle az életet ('„Szeressen valaki engem!”, de úgy,/ hogy ne az én időmben ketyegjen.'), megfigyel, leginkább mindenkit, az emberi viszonyokat a városi mozgásra, a közlekedés és kommunikáció hálózataira vetíti rá. Itt él. Azaz nem itt. Pozsonyban él, ha nagyon tudni akarjuk, és ez nem mindegy azért. Ez a kultúrkör és mégsem: az idegenség, az egyedüllét, a magány némileg más értelmet nyernek így. Ne menjünk azonban messzire ezeken az értelmezési  mezőkön, ugyanis a vers beszélőjének (beszélőinek?) magánya nem politikai, hanem kozmikus. A város pedig világmodell, amelyben a múlt otthonos belvárosát a kopott lakótelep reménytelenséget, örök jelenidőt sugárzó gyűrűje fogja körbe. Pozsony-metropolisz? Igen, s főleg fontos lehet ez az elem, ha megnézzük az életrajzot: Juhász Katalin Rimaszombaton született és hosszabb ideig Kassán élt, mielőtt Pozsonyba költözött volna. Mindazonáltal hiba az életrajz felől olvasni ezeket a szövegeket. (...)

Tovább a hvg.hu blogjára!