Egy erényes kozmopolita és a magyar konzervatívok előfutárai az 1794 és 1825 közötti időszakban. Valaha egy oldalon álltak, a felvilágosodás hívei voltak, többen szabadkőművesek, a zsarnokság és a babonaság ellenfelei, de elsodródtak egymástól. Kazinczy Ferenc megmaradt haladárnak, míg a forradalomellenes röpiratok szerzői a status quo pártjára álltak.

Két figyelemreméltó írás jelent meg nemrég, amelyek a XVIII. és XIX. század fordulójának fontos alakjaival, az őket vezérlő eszmékkel és politikai valósággal foglalkoznak. Köztes korszak ez, amely eddig nem igazán keltette fel a hősök és tragédiák iránt fogékony közönség meg a kutatók érdeklődését. Az utókor számára alig érzékelhető önálló karakterrel a felvilágosodás és a liberalizmus között búvik meg, és a magyar múlt szempontjából meghatározó nagy történeti tömbök takarásában mindeddig homályban maradt. Érdemtelenül. Amit a most publikált két tanulmány is bizonyít.

A Kommentár legfrissebb számában Szűcs Zoltán Gábor négy 1792 és 1795 között keletkezett, a francia forradalomra reflektáló szöveg elemzésével azt kívánja bizonyítani, hogy ebben a korban is születtek sajátlagos gondolatok. Leegyszerűsítő tehát az a nézőpont, amely ezt az intervallumot, a jozefinizmust meg a századvégi reformmozgalmakat a reformkortól elválasztó évtizedeket pusztán „a reakció, a »cenzúrázott Magyarország« vagy az önmagát túlélt rendi politika lassú hanyatlásának koraként” fogja fel. Szerzőnk azt is állítja, hogy az időszak „magyar politikai gondolkodását leginkább egyfajta protokonzervatív diskurzus jellemezte”, amelyet éppenhogy nem a maradiság vagy a hatalomtól való félelem szült, hanem annak a józan felismerése, hogy a francia forradalom eszméi és gyakorlata nagyobb veszélyt jelentenek az országra, mint a sokat bírált alkotmányos politikai status quo fenntartása.

Nem tisztünk eldönteni, hogy mi kapott nagyobb szerepet a felvilágosodás valahai híveinek, egykori szabadkőműveseknek, az eleinte a franciaországi változásokat üdvözlőknek a lehiggadásában: a forradalmi terrortól való visszarettenés-, a háborús gazdasági konjunktúra-, Martinovics-per- vagy a józan belátás-e. Szűcs Zoltán Gábor mindenesetre korabeli passzusokkal bizonyítja, hogy utóbbinak sokkal fontosabb lehetett, mint azt régebben történészek hitték.

Edmund Burke és August Wilhelm Rehberg, a forradalom konzervatív kritikusai gondolatainak igenis volt kortárs magyar fogadtatása. Sőt nem szimpla átvételükről beszélhetünk, a hazai recepció átértelmezte, a magyar viszonyokra ültette át a nyugati forradalomellenes (konzervatív) mintákat. Lényeges különbség, hogy az idézett négy munkából legalább három nem tartotta eredendően felelősnek a felvilágosodást a francia revolúció „zenebonás támadásáért”.

Az Sz. P. S. fordítói monogrammal 1795-ben kinyomtatott röpirat például ugyan a rebellió egyik fő okaként jelöli meg, hogy az írók és filozófusok (Voltairt nevesíti is) aláásták a hagyományos erkölcsöt és vallást, viszont javukra írja, hogy ők már idejekorán előre jelezték a bajt („látták, hogy Frantzia Ország egy olly beteg Test, mellynek hatalmas ér-vágásra van szüksége”). Emellett tagadja azt is, hogy gyógymódnak a zűrzavaros forradalmat javasolták volna („azt nem gondolták, hogy olly meggondolatlan és irgalmatlan Orvosok kezeik közé fog esni; a’ kik először-is a’ Fejét vágván le a’ Státus beteg Testének, hogy a’ többé soha ne fájjon”).

Szűcs Zoltán Gábor nem ért egyet Ballagi Géza sommás ítéletével (1888), aki szerint „az a néhány száz röpirat, mely ettől az időtől 1825-ig megjelent, teljességgel nem tükrözi vissza a politikai közszellemet; hanem e helyett megláthatni bennök, mint a tükörben, egyesek szervilizmusát, a hatalom árnyékában félénken meghúzódó apró emberek sívár lelkét és kedélyét.” A Kommentár szerzője szerint a szövegekből kiderül, „a saját világukat megérteni akaró, gondolkodó, de természetesen nagyon is esendő” emberekről van itt szó.

A Szűcs által lelkiismeretesen felsorolt filológiai adatok kissé azért elgondolkodtatóak. Sz. P. S. röpiratfordítása például annak a Szemere Albertnek a megbízására készült, aki az ellenzéki fészeknek számító Zemplén táblabírájaként a Martinovics-pert követően felajánlja bizalmas információit a király jogügyi igazgatójának. A magyar jakobinus összeesküvés 1794. júliusától kezdték el felszámolni, eleinte Bécsben, Budán, majd a megyékben. A zempléni földbirtokos ellen is indult eljárás, igaz, csak 1796-ban, ami aztán a vizsgálati szakban el is halt. Ő ezzel együtt elkészített egy védekező iratot, amelyhez – mintegy forradalomellenességét és királypártiságát bizonyítandó – csatolta Sz. P. S. 1794. október 15-ére datált fordítását.

Az eleinte felségárulással gyanúsított „Szemerének elképesztő szerencséje volt” – vonja le a következtetést Szűcs. De ugyanezekből a nyomokból más eredményre is juthatunk. Mégpedig arra, hogy 1794 nyarán Szemere talán éppen azért adott sürgős megbízást a német nyelvű forradalomellenes röpirat magyarítására, mert – jó okkal – attól tartott, hogy mint ismert „máskéntgondolkodó” ellen, akinek személyes nexusa volt a titkos szövetkezőkhöz, eljárás indulhat.

A felfedezés öröme bizonyos fokig érthetően háttérbe szorította azokat a történeti tényeket, amelyekről maga Szűcs is azt mondja: „nehéz volna letagadni” őket. Sejtésem szerint a magyar jakobinusper, a bebörtönzések, a kivégzések, a rendőrállam kiépülése, a cenzúra, I. Ferenc irtózása bármilyen változástól, az írástudókra nehezedő egzisztenciális félelmek talán olykor pontosabb magyarázatát adják a forradalomellenes röpiratok születésének, mint valamiféle protokonzervatív diskurzus utáni belső igény. Ezzel együtt üdvözlendő vállalkozás Szűcs Zoltán Gáboré, amely tudós alapossággal kívánja feldolgozni a korszak korábban lesajnált politikai-röpirattermését.

Ragadó nyavalyák (Oldaltörés)

Szemléletileg nagyon más írás Miskolczy Ambrusé, aki készülő Kazinczy Ferenc monográfiájának előtanulmányát közölte a szeptemberi Holmiban. Nem is lehet ez másképpen, hiszen ő is azonosul hősével, miként Szűcs is a sajátjaival, márpedig nagyon különböző sorsokról, eltérő világlátású alakokról van szó. Hogy jobban érthető legyen, íme, egy sántító hasonlat: mintha Fekete Sándor vagy Erdős Péter, illetve Eörsi István vagy Göncz Árpád életútja segítségével akarnánk szemléltetni, mi is történt Magyarországon 1956 és 1989 között. Mindegyik karriertörténet pompás lehetőséget kínál a kor bemutatására, mégis mást-mást mutat. A protokonzervatívok célszerűnek tartották szólani, Kazinczy célszerűnek tartotta hallgatni.

A Holmi szerzője a magyar Orpheus útját követi nyomon a börtönbe, illetve a raboskodás nyomait kutatja a szabadulás utáni esztendőkben. Az ELTE professzora hosszasan foglalkozik a korszakra oly jellemző titkos társaságok és Kazinczy kapcsolatával. Bemutatja, hogyan használta fel őket saját uralmi céljaira II. József és II. Lipót király. Ismerteti annak állomásait, tíz év alatt miként jut el az író a miskolci Erényes Kozmopoliták szabadkőműves páholyától (1784) a rendszerkritikus intrikus, Martinovics társaságába (1794).

A mostanság újból sötét célokra összeesküdött imposztorok gyülekezetének tekintett szabadkőművesek vagy a jezsuita mintát követő illuminátusok fémjelezte titkos társaságok alakítása valójában a társadalom válasza volt az abszolutizmusra, reformvágyat, sőt Magyarországon a nemzeti függetlenség iránti igényt fejezett ki. Akkoriban szabadság kis köreinek számítottak, ahogy néhány évtized múlva a klubok vagy az olvasóegyletek.

A szabadkőműves alkotmány egyenesen a polgári átalakulás indító programja volt. A páholyok a demokratikus kultúra titkos társasági formái lettek, miközben egyben divatjelenségről is beszélhetünk. Miskolczy Marczali Henriket idézi, aki szerint az 1790-es diéta követeinek jó egyharmada szabadkőműves volt.

Az is tévhit, hogy szabadkőművesek a francia forradalom tájékán istentagadók lettek volna, így például Kazinczy „lózsija” (páholya) eleve kizárta az ateistákat, mivel „a hit és az erény minden igazi kőművesség alapja”.

Miskolczy írásában a legizgalmasabbak a nyilvánosságnak szánt szövegek, illetve a magánlevelekben és feljegyzésekben rögzített álláspontok összevetése. Így például a Pályám emlékezetében II. József igazi gáncs nélküli lovag, míg a széphalmi remete egy magánfeljegyzésben eképpen jellemezte: „A József felvilágosodottsága hadnagyocskai felvilágosodás volt, s igen gyakran csak pajzánság.” De ennél fontosabb dolgokról is hallgatott Kazinczy, arról például, hogyan is vélekedett valójában a magyar jakobinus mozgalomról, az egykori összeesküvőkről és saját szerepéről. A Holmi szerzője megpróbálja rekonstruálni hőse elhallgatott nézeteit.

Kazinczy sohasem tagadta meg összesküvő társait, de még magánbeszélgetéseken is kerülte a témát. Kossuth Lajos is hiába próbálta faggatni, „nem szeretett e dolgokról beszélni, hanem, mi keveset szólt, Martinovicsról mindig nagy tisztelettel szólt”. (Annak ellenére, hogy haragudott az összeesküvés főszervezőjére, és „karakter nélkül való, megromlott embernek” tartotta, nyilvánosan sohasem pocskondiázta.) Miskolczy tanulmányából kiderül, hogy nem pusztán a cenzúrától való óvakodás fogta vissza Kazinczy tollát, és nyilvánosságnak szánt mondatait nem csak a kiszabadult rabok köteles szolidaritása kerekítette le. Másról is szól ez az óvatosság.

Bár fogsága történetét megírta, a magyar jakobinus mozgalomét soha. Az irodalomtörténész szerint „mégis határán állt a vallomásnak”.

Kazinczy óvatosságának megvan a maga gyakorlati magyarázata: sem magát, sem családját, sem egykori összeesküvő társait nem akarta kitenni újabb megtorlásnak. Ha a hatéves raboskodás önmagában nem lett volna elég, a szabadulást követő betegség, a nélkülözés („képzelhetetlen szegénységben” élt feleségével és hét gyerekével, raboskodása költségeit élete végéig nyögte), valamint a közönyös, sőt ellenséges környezet mind megfontoltságra intették.

Szerencséjére, birtokában volt az egyik legfontosabb szabadkőműves erénynek, amiről Miskolczy így ír: „A felvilágosodás magyar politikusai a páholyokban tanulták meg a legnagyobb politikai erényt, a célszerű hallgatást.” Kazinczy felségsértési pere során 1795-ben még egy másik erényt csillogtatott, a virtusét, nem volt hajlandó társait megtagadni, mondván „a barátság és virtus szép tévedése” vezette a mozgalomba. Bátorságával sikerül annyira felingerelni bíráit, hogy első fokon halálra ítélték. Később a hallgatás szabadkőműves erénye azonban aranyszabállyá, valóságos létparancsává vált számára: „Nekünk ahhoz lehetett szoknunk, hogy hallgatni tudjunk. De nyilván ott, ahol kell.”

Miskolczy szerint nem kérdéses, Kazinczy a börtönben és utána őszintén vezekelt. Nem volt ő sohasem igazi jakobinus forradalmár, mint barátja, Hajnóczy József, megtévedésnek tekintette saját szerepvállalását. „Legyünk igazságosak és valljuk meg, hogy a revolucionális ideák ragadó nyavalyák, melyektől még az is megszállattatik, aki általa veszt, mindent elveszt” – írta Hajnóczy kapcsán, de tán magára is vonatkoztatva.

(Kommentár, 2009/4; Holmi, 2009/9)

Zádori Zsolt

ISSN Sorkövető

Amerika legcsúnyábbik elnöke, de nem ezért szeretjük

Langaléta, iskolázatlan és földhözragadt fickó volt. Korabeli kritikusai bohócnak, árulónak, zsarnoknak, holdkórosnak, sarlatánnak és visszataszító majomnak nevezték. Mégis ott van a helye Amerika legnagyobb elnökei, George Washington és Franklin Delano Roosevelt között. Abraham Lincolntól ma is van mit tanulni.

Sorkövető

Állandó cirkusz Budapesten 120 éve. Mi is ez?

Ükapai korba lépett a Fővárosi Nagycirkusz. A Városligetben működő műintézmény Városi cirkusz néven 1889 nyarán nyitotta meg kapuit. Világszerte ritka az ekkora időt megélő „kőszínház jellegű” állandó cirkusz. Voigt Vilmos folklorista számba veszi, mit jelent voltaképpen a magyar cirkusz szó.

Sorkövető

„Négerek az állatkertben!” Kiállítás a Néprajziban

Strucctojás húsvéti nyuszi díszítéssel, Bakonyban készült indiándíszek, egy magyar parasztcsalád kapakészlete, pigmeusnak nézett csimpánz, csimpánznak nézett pigmeus, ürgét főző cigányok, háromfejű istenek, kétarcú magzat, kutyahúsfogyasztás Kínában és Svájcban. Egzotikumok egy pesti kiállításról, amely nagyon is hétköznapi fenoménnal foglalkozik: a kultúrával.

Sorkövető

„Büszke a magyar, különösen arra, hogy ő nem tót”

A legnagyobb jószándék és a bravúros előadásmód dacára hogyan válik Petőfi kultusz-Petőfivé? Miként működik a kultusz rituáléja Illyés Gyula nagyszerű könyvében? Miért tűnnek el a „legnagyobb magyar költő” szlovák gyökerei? Margócsy István magyarázatai.

Kult

„Félek, nem voltunk beszámíthatóak!”

A polgárfruska átmenet nélkül jut el a lányregényektől a modernizmusig. Művészettörténész lenne, csakhogy zsidó. Azért terve sikerül. Mentora egy antiszemita gentleman. Férjét, testvérét megölik. Egyetemi tanár lesz, a klasszicizmus elismert kutatója. A sorstól hosszú életet kap, amelybe sok magyar történet beleékelődik. Zádor Anna mesél.

Sorkövető

„A magyar hangya a legintelligensebb”

Invázió, beszivárgás, fertőzés, rombolás, aláásás. Titkos háború, amelyet egy idegen hatalom indított egy mit sem sejtő magyar város ellen. A „titkos férgek” a termeszek, a felszabadító erők a magyar hangyák. Egy elfeledett gyerekkönyv tudós újraolvasása.

Sorkövető

Reneszánsz rogyásig 2008-ban

A reneszánsz éve kiállításai sok nyersanyagot tártak fel, de értelmezésükhöz nem adtak elég kulcsot. Újat biztosan nem, s régieket is csak elvétve – summázta megsemmisítő kritikáját Marosi Ernő művészettörténész a tavalyi év kulturális megaprojektjéről.

ISSN Sorkövető

Az életnek semmi értelme, semminek semmi értelme

Novemberben ünnepli századik születésnapját Claude Lévi-Strauss, a XX. századi antropológia óriása. Ez alkalomból a Cicero magazinnak adott interjút. A mitologikus gondolkodás visszaszorulásáról és a kultúrák közötti dialógus nehézségeiről beszél. Meg az élet értelméről, miszerint az életnek semmilyen értelme nincs.

Sorkövető

Színes halál, látszatos halál, álhalál, tetszhalál

Meglehet, már a halottvirrasztásnak, a siratásnak is az volt a szerepe, hogy megfigyeljék az elhunytat, vagy hogy felverjék „mély álmából”. A tetszhaláltól és az élve eltemetéstől való félelem azonban csak a XIX. században sarkallta ésszerű válaszokra az államot és az orvoslást. Ha nincs ez a fóbia, nem lennének mentőszolgálatok, nem volna hamvasztás vagy halottkém, végső soron az életről és a halálról is kevesebbet tudnánk.