Titkos féreg foga rág Mártonvásáron. Az Afrikából behozott „Trópusok Királynője” kaktusszal idegen hatalom érkezett magyar földre: a termeszeké. Pusztításuk irdatlan. Eleinte titokban végzik aknamunkájukat, hogy aztán egy végzetes balesetben (egy építési állvány omlik össze) több ember lelje halálát. Utána már nincs megállás: a várost elborítják az elpusztíthatatlan termeszvárak és a termeszkolóniák. Nincs menekvés? De van. A derék magyar hangyák felveszik a harcot a betolakodókkal, és elpusztítják a hívatlan jövevényeket. Röviden ez Fábián Gyula (1884–1955) ifjúsági regényének, az 1935-ben megjelent Különös háborúnak a szüzséje, amit Havasréti József esztéta olvasott újra, és felfedezéseit a Holmi  júliusi számában osztja meg az olvasókkal.

A pécsi egyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Intézetének docense elsősorban az „egzotikus” és az „idegen” képzetköreit azonosítja a regényben, valamint a rájuk építő politikai, kulturális és erkölcsi üzeneteket rekonstruálja. Hogyan olvashatta a harmincas évek tizenévese Fábián könyvét?

Termeszvár-ábrázolás Brehmnél. Sok kicsi sokra megy

A regény a Horthy-korszak középosztályi, utórendies miliőjében játszódik. A serdülésben lévő ifjúság vélt igényeihez alkalmazkodva hősei túlrajzolt zsánerfigurák, „kivétel nélkül rokonszenves, derék emberek”. Mártonvásáron (Havasréti Szombathellyel azonosítja) minden rendben, nyugodt, békés viszonyok jellemzik a település társadalmi életét. A város püspökének egyetlen ártatlan szenvedélye a trópusi növények iránti vonzalma, az ő üvegházába kerül a kaktusz, amelyet unokaöccsétől, Szilvássy Kamill gróftól, neves Afrika-kutatótól kap ajándékba.

Fábián nem csinál belőle titkot, elsősorban a korszak híres utazó kalandora, Almásy László Ede „gróf” személye és művei inspirálták. Sőt az ifjúsági regény illusztrációihoz is az ő könyvei adtak mintát, mintegy azok hitelesítik a „természettudományi regényt”.

A mű morális üzenete, hogy mindenféle szenvedély veszélyes, még ha az egyébként olyan eminens férfiúé is, mint Szenczi Miklós püspök, és akkor is, ha az annyira ártatlan, mint a botanikai érdeklődés. A gonosz ugyanis ott leselkedik ránk, ahol nem is várnánk, akár egy szépséges kaktusz virágai között vagy az üvegházban. Az idegen pedig különösen veszélyes, jobb szemmel tartani („légy résen, légy készen”), de még jobb, ha elutasítjuk a vele való találkozást. Jobb félni, mint megijedni. A természet, a világ isteni rendjét megbontani olyan oktalan vállalkozás (istenkísértés), ami „elnyeri méltó büntetését”. Az afrikai növény és állat Afrikába való, nem pedig a helyesen és otthonosan berendezett világunkba.

A politikai üzenet mindebből következik. Az idegenhez kapcsolódó veszély, a beszivárgás, a felforgatás és a rombolás jelenik meg a termeszek áskálódásában. A jól szervezett „termeszállam” valójában titkos háborút visel a gyanútlan magyar város ellen. Tehát leginkább a köztünk lévő, de rejtőzködő „termeszektől” kell félnünk, akik nem a „mifélénk”, nem a „magunkfajták”.

A „titkos háború” paranoiája hozzátartozott a korszakhoz, nem csak Magyarországon, de szerte Európában. Az „ötödik hadoszloptól”, a belső ellenségtől való hisztérikus rettegés jelen volt még a hagyományos demokráciákban is. De igazi karrierjét mégis a második világháború után futotta be, amikor a hidegháború évtizedeiben mind Keleten, mind Nyugaton intézményesedett a belső ellenséggel, a felforgatókkal szembeni küzdelem. Emellett mindkét világrendszer propagandagépezete iparszerűen termelte ki magából a „veszélyt tudatosító” könyveket, filmeket, plakátokat. Az űrből támadó, a Földet leigázni kívánó földönkívüliek az amerikai filmekben például valójában nem az ufók, hanem maguk a szovjetek. Elgondolkodtató, hogy Fábián regényének mai elsődleges olvasata is tudományos-fantasztikus (sci-fi), emellett még a korabeli Szombathely társadalmi életének kulcsregényeként is számon tartják.

A Horthy-korszak antibolsevista kurzus-Magyarországa több belső ellenséget azonosított: a destruktív szellemű sajtót és művészetet, a kommunisták uralmát előkészítő, megbízhatatlan szociáldemokratákat, illetőleg a zsidókat. Havasréti dicséretes módon kerüli a leegyszerűsítéseket, így Fábián könyvét nem tekinti antiszemita pamfletnek: „semmilyen adatolható antiszemita felhang vagy utalás nem található, hacsak a Szilvássy gróf által említett erőszakos »rőfössegédek« irritáló tulajdonságait nem tekintjük valamiféle kódolt antiszemitizmus jelének”.

Úgy vélem, tényleg ne tekintsük annak, inkább értékeljük a terét vesztő arisztokratikus konzervatív világlátás antikapitalista toposzának, amelynek érdekes módon megvan az „afrikai gyökere”. Fábián könyve 1935-ben jelent meg, egy évvel később, mint Széchenyi Zsigmond Elefántország című kelet-afrikai vadásznaplója. Ebben az arisztokrata szerző azon kesereg, hogy „civilizáció” tönkreteszi Afrikát, és „élelmesebb kereskedősegédek”, a „weekend-elefántvadászok, nászutasok és nyugdíjas üdülők lepik el a tájat”. De nem csak a magyar arisztokrata utazóknak fájt a „régi világ” eltűnése. A dán Karen Blixen bárónő az 1937-ben publikált híres regényében arról ír, hogy „Afrikában töltött utolsó éveim alatt sok fiatal nairobi boltossegéd száguldozott vasárnaponként motorbiciklijén a hegyek között, és lőttek, pufogtattak mindenre, ami csak mozgott, úgyhogy azt hiszem, a nagyvadak elvándoroltak”. Mindkét szerző az elveszett, jól berendezett világot siratja el, amelyet a hely viszonyait kiismerő és azokat tiszteletben tartó fehér arisztokraták és a bennszülött feketék alkotnak. A „rőfössegédek”, az „élelmesebb kereskedősegédek” meg a „boltossegédek” ebbe az Isten (és a születés) által elrendezett világba rondítottak bele.

Érdekes körülmény az is, hogy Széchenyi Zsigmond éppen Almásyval, a regény ihletőjével járt első szafariján (ezt az utat örökíti meg előbbi a Hengergő homok c. könyve). Egyáltalán nem lehetetlen, hogy az eleinte csak a technika és a térképészet iránt érdeklődő Almásyt éppen Széchenyi oltotta be zoológia, jelesül a termeszek iránti kíváncsisággal. Zsigmond gróf pompás fejezetet szentel az Elefántországban a termeszeknek, vagy ahogyan ő nevezi őket, a „termitáknak”. Figyelemreméltó egybeesés Fábián regénye alapötletével, amikor Széchenyi arról ír: „a hangyák és a termiták közt öröktől fogva dúló, kilátástalan, mindenkori békekötést kizáró harc, e két rovar intelligenciáját kitermelő, valóban nemesítő háború, amely az idők folyamán szükségképpen a szociális életű rovarok kulminációjává csiszolta a termitákat. […] Azt mondják – éspedig ismét a tudósok –, hogy hangyák híján a termiták már rég felfalták volna a világot.”

A vadászíró szellemes elemzését adja a termitaállamnak, amelynek meghökkentő véleménye szerint nem a királynő, ez az „agyonhizlalt, termitai formájából teljesen kivetkőzött, börtönbe zárt tojógép” jelenti a színe-javát, hanem a vak munkások, az „állami emésztők, szakácsok, dajkák, hóhérok, építőmesterek, kertészek, sírásók, élet-halál felett ítélkező pártatlan bírák – egy személyben. […]. A termitavárban a vakoké a hatalom! A vak munkásoké, melyek korlátlan urai, de egyúttal örök rabszolgái is a köznek.”

Széchenyi a müncheni egyetemen Karl Escherichnek, a világhírű hangya- és termeszkutatónak volt a tanítványa. A termitákkal kapcsolatos ismereteit leginkább tőle szerezte, ezzel együtt a nagy magyar vadászíró könyveiben tükröződő világlátása nyomokban sem hasonlított a bajor tudóséhoz.

Igazi bogaras fickó volt Escherich, aki megszállottjává vált kutatási tárgyának, a rovarállamoknak. Minden bizonnyal a „biológiai” rend, a szervezettség, a hatékonyság iránti csodálat sodorta már indulásukkor a nácikhoz, és azon kevés akadémiai tudósok egyike volt, aki részt vett a müncheni sörpuccsban (1923). Majd később is támogatta Hitler párját, bár egyre kevesebb odaadással. És még mondja valaki, hogy a természettudós – szemben a társadalomtudóssal – képes szigorúan elhatárolni személyiségét és életét kutatási területétől...

Havasréti József kiváló cikke sorra veszi, Almásy mellett kik hathattak még Fábián Gyulára. Maurice Maeterlinck flamand író hangyákról, termeszekről és méhekről írt antropomorfizáló könyvei éppúgy szóba jönnek, mint Alfred Edmund Brehm állatrendszertani könyve. Nem tudom, de nem tartom lehetetlennek, hogy Fábiánt a fentieken túl – közvetve vagy közvetlenül – Széchenyi Zsigmond és Karl Escherich is ihlethette regénye megírására.

A nemzetközi kapcsolódások ellenére a regényes elbeszélés hangvétele alapvetően hazafias, és a magyar dicséretét zengi. Ezt nem csak a könyv elején lévő hazafias mottók jelzik, hanem az is, ahogyan hódol a „magyar hangyák” hősiességének: a grófnak „az lett a bogara, hogy nagy kosarakban vörös hangyákat szállíttat Magyarországról Afrikába, mert az a meggyőződése, hogy a magyar hangya a legintelligensebb az összes hangyafajok között, és ez egyedül ez képes arra, hogy a világ valamennyi termeszét kipusztítsa”.

Havasréti tartózkodik az aktualizálástól. Mi azonban megjegyezhetjük, a termeszezés, a belső ellenség áskálódásának emlegetése ma is közéletünk része. 1992-ben Zacsek Gyula, az MDF országgyűlési képviselője hasonlította a Soros Alapítvány tevékenységét a termeszekéhez, amelyek belülről rágják szét a nemzet testét. Nem tudni, a politikus gyerekkorában olvasta-e Különös a háborút. Fábián regényes elbeszélésében még nem volt „adatolható” antiszemitizmus, nem úgy sok mostani szövegben, amelyek kártevőkhöz vagy vírusokhoz hasonlítják a cionistákat, a zsidókat, a bolsevikokat, a plutokratákat, a multikat vagy éppen a velük azonosított pártot. A termeszezést, úgy látszik, nem sikerült kiirtani a magyar vörös hangyáknak.

(Holmi, 2009/7)

Zádori Zsolt