Kétévente szeretem a focit, és pár hétig úgy érzem, értem is. Bár a lessel mindig gondban voltam: gyerekkoromban különösen irritált ez a szó, mi köze a leskelődésnek rövidnacis, térdzoknis férfiak labdakergetéséhez. Ezen puffogtam. Akkoriban - a nyolcvanas évek végén - kitörő örömmel fogadtam a hírt, hogy nemsoká' lerövidítik a meccseket kilencvenről hatvan percre. Apukám legalábbis megígérte. Ujjongtam magamban, mert borzasztóan zavart, hogy olykor ilyen hosszú időre lefoglalja a tévét. Nem tudom, miért hittem el neki, biztos csak ugratott. Mint amikor telket vettünk, én meg azt hittem, hogy az egy tábla csoki. Már elképzeltem a csomagolását is a telekcsokinak, kék háttér, rajta egy kajlafülű kutya kantáros nadrágban. Bólogatott bőszen, hogyne kislányom. Vártam, mikor kapjuk már meg. Helyette gyerekkapát és gyerekgereblyét nyomott a kezünkbe.

Thierry Henry miatt sem rossz focit nézni

AP

A foci és a telek tehát nem tartozott a kedvenceim közé eme csalódások után, az első bé – mint bajnokság – amit figyelemmel követtem kétezervalahányban volt, vagy 1998-ban, ki tujda. Emlékszem, nagyon megtetszett  Henry, meg a kopasz kapus - hogyishívják? -, és akkor úgy döntöttem, hogy nekik kell nyerni. Ők nyertek. És mivel Paul, a polip jósi képességeit egy jó évtizeddel megelőzve ilyen sikerélményben volt részem, úgy döntöttem, hogy ezek a nagyszabású fociesemények tetszenek. Amikor nemzetek egymás ellen. A béel például sosem keltette fel az érdeklődésemet. Mert ott a légiósok elrontják az elméletemet. Azt, hogy a foci olyan, amilyen az ország, meg amilyen az ott élő ember. A mentalitások összecsapása: és ha szélsőségek lépnek pályára: észak-dél, nyugat-kelet, parádés!

Paul a polip elrontotta 2010-ben a németek örömét, és meghozta a spanyolokét

AP

Szóval most megint lesz három hét, amikor szeretem a focit és a végére érteni is fogok hozzá, legalábbis tudni fogom a legszimpatikusabb focisták neveit. És mivel azóta többen elmagyarázták a lest – az offside sokkal adekvátabb kifejezés segítségével –, bátran fogok kotnyeleskedni a vezérszurkolók mellett. Őket más vezérli. Mert engem pölö az sem érdekel, hogy ki nyer. Paul idejében nagyon drukkoltam a németeknek, mert az Eurovíziós Dalfesztivál után annyira hittek benne, hogy ők lesznek az elsők! Felemelő volt a lelkesedésük. Amikor aztán az elődöntőben a spanyolok felé billent a meccs, ugyanúgy tudtam nekik is örülni. Így pedig jó drukkernek lenni, mert bármi történik, az ember boldog. Ér, nem ér?