Vajna Tamás: L’Eco

Matekolhat Nápolytól Torinóig az egész félsziget. Ha és amennyiben a spanyol armada legázolja a horvátokat... Quasi-quasi… A tanulság az, hogy a betlizgetés – legyen bár majdhogynem hagyomány – nem vezet sok jóra. Tudjuk, a csoportmeccseket így szokta volt abszolválni az újabbkori olasz válogatott. (Már amikor nem esik ki.) A horvátok verhetőek lettek volna, csak ma már nem lehet ráülni egyetlen gólra, ha az mégoly parádés is volt mint Pirlo Brembo-fékekhez méltóan precíz pontrugása.

MTI / EPA / Armando Babani

Borzasztó rossz arányú helyzetkihasználással tovább menni nem lehet. Akkor sem, hogy látszott tegnap is: az olasz fociban van rendszer. A kidolgozott akciókat azonban be is kell fejezni, oszt – Jenő bácsi szavaival – nem a szépségben meghalni.

Prandelli helyibe nem tenném kezdőbe Balotellit. Annyira görcsösen akar bizonyítani szegény feje, hogy elakad saját magában. Di Natale lazább, és kétszázszor magabiztosabb, Cassanóval ők gyanúm szerint többre mentek volna. De hát ez maradt. (Ha nem is a szerénységemet felkészületlen bértollnoknak tituláló Kósa úr által megjósolt kétgólos horvát győzelem.)

Andrea Pirlo zsenialitásához kétség sem férhet, ugyanakkor Prandellinek muszáj lesz harapósabbra hergelnie az olaszokat, mert az ír fiúkkal Trap bátyónak lesz receptje ellenük. A "már csak azért is megmutatjuk" eltökéltsége mellett. A számolgatós esélylatolgatás helyett ezért inkább focizni kéne, mint hat éve!

Kósa András: Örülhetnek az olaszok, hogy megúszták döntetlennel

Fáradt olaszok! Mikor láttunk ilyet utoljára?

Na most akkor ízlelgessük egy kicsit a következőket: mikor szokott előfordulni, hogy az olasz szövetségi kapitány azon kesereg, nem tudták lezárni a széleket, nem tudták kikapcsolni az ellenfél legjobbjait a játékból? Mikor szoktak olasz sztárok úgy nyilatkozni, hogy nagyon nehéz helyzetbe kerültek, és sajnálják a meccset? Mikor szoktak arról beszélni szakértők, hogy az volt a baj a meccsel, hogy az olaszok a hatvanadik perctől kezdve láthatóan fáradtak(!) voltak? Mikor szoktak úgy kezdődni tudósítások, hogy „Itália elcsendesedett a hangrobbanás után”? Nem túl gyakran igaz?

AP / Antonio Calanni

Persze, mert az olaszok világklasszisok. Lehet őket nem szeretni (nekem sem jön be a focijuk) de el kell ismerni: általában minden nagy tornán taktikailag, szerkezetében az egyik legjobban összerakott gárdát képviselik, remek játékosokkal, ászokkal, jó szövetségi kapitánnyal, és természetesen hihetetlen kondival.

Ehhez képest Cesare Prandelli arról beszélt a meccset követően, hogy nem tudták semlegesíteni az ellenfél játékát, hogy a hatvanadik perctől kezdve már egyre akadozóbb lett a játék a védelem és a támadósor között, hogy fizikailag nagyon erős játékosok ellen kellett fiainak küzdenie, hogy „idegesítő” az eredmény, de azért matematikailag még mindig van esélyük, és hogy játékosainak pihenésre van szüksége ezután a mérkőzés után. Azt több szakértő (így Both József volt szövetségi kapitány is) megjegyezte a meccset követően, hogy különösen az amúgy cserét is kérő Cassano elfáradása volt feltűnő, de Pirlo vagy Chiellini is csak a levegőt kapkodta az utolsó harminc percben. Mario Monti olasz miniszterelnök éppen francia kollégájával tartott sajtótájékoztatót, amikor az olaszok vezető gólja megszületett (egyébként okés, gazdasági válság, meg minden, de hogy egy olasz kormányfő éppen a meccs idején tart hivatalos programot? Hová fajult a világ?), a hírek szerint még oda is behallatszott, ahogy „egész Olaszország egyetlen hangrobbanássá vált” – hogy aztán ugyanilyen mély csönd ereszkedjen a csizmára a 72. percben. Majd a 90. után a már említett Pirlo nem győzött magyarázkodni. (Becsületére legyen mondva, nem is nagyon kereste a kifogásokat.)

Slaven Bilic

AP / Antonio Calanni

És mindezt azért, mert az ellenfél: Horvátország volt. Bilic mester, mint mindig, most is a nyerő taktikával küldte a pályára a fiúkat, Corluka és Schildenfeld egyszerűen annyira jók voltak, hogy a második félidő közepén volt körülbelül negyed óra, amikor Pirlóék egyszerűen nem mertek lőni, még ha oda is keveredtek valahogy a horvát tizenhatos elé, inkább egymásnak passzolgattak lövőhelyzetben, de senki nem merte elvállalni. Aztán jött az a mázlista szabadrúgásgól, hát, istenem, időnként összejöhet egy ilyen is, Pletikosa talán egy picit rossz helyre állította a sorfalat.

De aztán a második félidőben minden megváltozott. Ehhez a fizikai fölényen túl az a zseniális taktikai húzás is kellett, hogy Bilic mester egészen betolta ékbe Mandzukicet, míg Modricnak azt mondta a szünetben, hogy inkább a szélre húzódva próbálkozzon a támadásokkal, így végül sikerült rést ütni az olasz védelmen. És ráadásul ezután is támadásban maradtunk, végül is az olaszok örülhetnek, hogy megúszták döntetlennel.

És most szerencsére mindig legendás mázlijuk sem segített rajtuk az utolsó öt percben.

Fel Madridra!