1984. Franciaország - Spanyolország  2-0

1984 a franciák éve volt. Egy angolok elleni 2-0-ás győzelemmel kezdtek, barátságos mérkőzésen. Hozzá kell tenni, hogy ez az angol csapat, nem volt kimondottan acélos, hiszen a Luton Town támadóegysége rohamozott, Paul Walshal és Brian Steinnel. A csapatban voltak még Southamptoni labdarúgók, úgy mint Steve Williams és Peter Shilton, illetve a Watford és az Ipswich Town egy-egy sztárja, John Barnes és Terry Butcher. Valószínűleg ez volt az utolsó alkalom, hogy ilyen csapat verődött össze az angoloknál. De mindegy is.

A rendező ország szerepét betöltő franciák, három győzelmet arattak az Európa-bajnokságot megelőzően, csak úgy bemelegítésképpen. Az ellenfelek, Ausztria, NSZK és Skócia voltak. Hat gólt szereztek és egyet sem kaptak. A csapat - ahol olyan nevek szerepeltek, mint a mágikus Michel Platini, Alain Giresse, Luis Fernández és Jean Tigana -, egyértelmű esélyese volt az Eb-nek. És, ha már úgy volt, nem okoztak csalódást, meg is nyerték. Legyőzték Dániát, Belgiumot, Jugoszláviát, Portugáliát és a döntőben Spanyolországot. Tizennégy gólt lőttek és mindössze négyet kaptak.

Platini emelhette magasba a Henri Delaunay trófeát, a csapat pedig még megsüvegelte az egész éves teljesítményt három győzelemmel a világbajnoki-selejtezőkön. A 12 mérkőzéses sorozat, amit nagy gonddal vittek véghez, egy 0-0-val lett lezárva a jugoszlávok ellen.

Érdekes, hogy a 12 győzelmükből az egyik, amellyel az Európa-bajnoki címűket szerezték, az volt a leggyengébb produkciójuk. Tulajdonképpen a spanyoloktól senki nem várt semmit a tornán. Nem különösebben tűntek félelmetesnek, annak ellenére sem, hogy két éve ők rendezték a vb-t és az Eb-re kijutásuk is egy utolsó fordulós 12-1-es diadalnak volt köszönhető Málta ellen. Meglepetésre a hollandokat ejtették ki jobb gólkülönbségüknek köszönhetően.

Megcáfolva az emberek esélyek iránti vonzódását, nagyon küzdöttek, hogy elérjék a döntőt. Mindössze egy győzelmet arattak a fináléig, azt viszont éppen a címvédő nyugatnémetek ellen, az utolsó csoportmérkőzésükön. Az elődöntőben a dán dinamitokat készítették ki egy döntetlent követő büntetőpárbajban.

Kis mértékben számított csak erre a közvélemény. A döntőre rendesen megfogyatkozott a keret, hiszen Maceda, aki a dánok ellen betalált, eltiltás miatt nem léphetett pályára, ugyanezen sorsra jutott Rafael Gordillo is, míg Andoni Goicoechea sérültet jelentett. A kimondottan rossz előjelek ellenére mégsem estek kétségbe a spanyolok és nagyon jó teljesítményt nyújtottak a rendkívül ideges házigazdák ellen. Jobbnak tűntek az ibériaiak, egészen az 57. percig, amikor ismét bebizonyosodott, hogy a focit gólra játszák. Az amúgy megbízható Luis Arconada nagyon csúnyán bevédte az Eb-n 9.(!!) gólját szerző Platini szabadrúgását. A Guardian publicistája David Lacey egy 1927-es esethez hasonlította az akkorit, amit Dan Lewis követett el az Arsenal kapusaként egy FA-kupa döntőn a Cardiff City ellenében.

"A győzelem azért volt megérdemelt, mert a franciák végig egyenletes teljesítményt nyújtottak a tornán", írta Lacey "Ha a spanyolok arra koncentráltak volna, hogy folyamatos játék legyen és nem pedig az ellenfél kikészítésére utaznak, akkor akár hosszabbításra is menthették volna a mérkőzést. Voltak a mérkőzésnek olyan periódusai, amikor jobb csapat benyomását keltették." A legvégén még Bruno Bellone egy löbböléssel megadta a kegyelemdöfést, így 2-0-val a franciáké lett az Európa-bajnoki cím.

1992. Dánia - Németország  2-0

A dán csapat története hiába van tökéletesen elmesélve, még úgy is nagyon nehéz megérteni a helyzetet, amibe kerültek. Ugye az utolsó pillanatban lettek behívva Jugoszlávia helyére - ironikusan megjegyezhető, hogy ez túlzás, hiszen 9 nappal az Eb előtt már tudták -, így tehát nem meglepő, hogy a felkészülésük finoman szólva is hagyott kívánni valót maga után. A fél csapat még éppen szerepelt bajnokságában négy nappal az első mérkőzésük előtt, míg a legjobb játékosuk Michael Laudrup nem értett egyet Richard Möller Nielsen taktikai elképzeléseivel. Konkrétan esélytelenek.

Miután a torna elkezdődött, már tisztán látszott, hogy Möller Nielsen játékosaiban jelzett a belső hang. Újra David Lacey tollából idézünk, miután az angolok kis szerencsével 0-0-ás döntetlent értek el a friss beugrók ellen: "Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a dánok tudnak úgy támadni, hogy elérjék az elődöntőt." Brian Laudrup, Flemming Poulsen és a bal szélső Henrik Andersen rengeteg futással operáltak. John Jensen pedig egy bődületes belső kapufát csavart. Peter Scmeichel félelmetesnek tűnt a kapuban.

Egy héttel később Lars Elstrup győztes találata sokkolta a jóval többre tartott franciákat. A dánok ezzel bejutottak az elődöntőbe, a kontinensnek le kellett ülnie, hogy ezt fel tudja dolgozni. A címvédő hollandok toronymagas esélyesei voltak az elődöntőnek, ennek ellenére csak egy kései Rijkaard találattal tudták hosszabbításra menteni a mérkőzést. Ahol szintén nem született döntés, jöttek a büntetők, itt pedig 5-4-re a meglepetéscsapat bizonyult jobbnak. Kim Christofte végső 11-ese után a következőket jegyezte le David Lacey: "a közönyösség amivel lőtte, majdhogynem teljesen valótlan volt. Most már senki nem becsülheti le a dánokat. Nehéz nem arra gondolni a tegnapi mérkőzéssel kapcsolatban(utalt a német-svéd 3-2-es elődöntőre), hogy összeesküvés lett volna, és nem az lenne a cél, hogy a németekkel egy újabb Európa-bajnoki címet nyeressenek, immár a harmadikat."

Dánia a döntőben a borzasztó sérülést begyűjtött Henrik Andersen nélkül állt ki - aki eltörte a térdkalácsát az elődöntőben -, míg Brian Laudrup és John Sivebaek is kisebb sérüléssel bajlódott. De ők pályára tudtak lépni ezen a majdnem tökéletes mérkőzésen. A 18. percben Jensen egy bődületes bombával vette be Bodo Illgner kapuját. Míg a másik oldalon Scmeichel, mintha nyolc karú lett volna, mint egy polip, olyan hatékonysággal óvta kapuját a góltól. Hiába jött Jürgen Klinsmann és Stefan Reuter korábban, vagy éppen Stefan Effenberg a félidő előtt, kevésnek bizonyultak. Klinsmannak még volt egy nagy lehetősége 19 perccel a mérkőzés vége előtt, de a forgatókönyv a szokásos volt.

Dánia leginkább a kontrákra épített, aminek meg is lett az eredménye 12 perccel a mérkőzés vége előtt, hiszen Kim Vilfort ugrott ki, majd egy elegáns csellel becsapta Thomas Helmert és kilőtte a kapufáról a jobb alsót.

A világbajnok tehát alul maradt attól a csapattól, aki még csak nem is kvalifikálta magát az Eb-re. A legendás tollforgató Lacey eképpen foglalta össze a történteket: "Nem sok jót eredményeztek a szarajevói lövések Németországnak", utalva a háborús helyzet miatt kimaradó jugoszláv válogatottra.

2000. Franciaország - Olaszország  2-1

A 2000-es bajnoksághoz elég megnézni a '84-est: Nagyjából ugyanaz volt a forgatókönyv. A francia csapat remek formát mutatott, minden azt jelezte előre, hogy könnyedén végiggyalogolnak az ellenfeleken és egy varázslatos Európa-bajnokság végén hazaviszik a trófeát.

Ez jobb mérkőzés volt, mint a '84-es, bár csak néhány apró momentum volt a léc alatt, ettől még nyugodtan kijelenthető, hogy a legmagasabb színvonalú tornát rendezték a modern futball idejében (és akár örökre, de ezzel persze vitatkozni lehet majd a későbbiekben). Ahhoz, hogy ez bizonyítást nyerjen, meg kell vizsgálni a döntő 54. percét, amikor Marco Delvecchio lépett le Marcel Desailly-ról és belsőzte be Gianluca Pesotto hajszálpontos beadását. A történethez tartozik, hogy előtte Francesco Totti parádés sarkazással ugratta ki a szélsőt. A találat precíz kivitelezése legalább három hetes témává vált a döntőt követően.

Az olaszok pedig nyomtak. A franciák ezt pedig kihasználták. Magukra engedték az olaszokat, akik meddő fölényüket nem tudták kihasználni. A taljánok bíztak benne, hogy ez a taktika kifizetődik, a franciákat kifárasztják, betalálnak és vége. Pechükre Alessandro del Piero és az első találat szerzője, Delvecchio elképesztő helyzeteket puskáztak el a mérkőzés folyamán. Ezalatt a világ legjobb játékosa Zinedine Zidane úgy működött Lacey szerint, "mint egy kettéválasztott agy, ami még mindig képes gondolkodni, de arra már képtelen, hogy a dolgokat végre is hajtsa."

Az olaszok hibáztak és hibáztak, de még mindig bíztak a taktikájukban. Ekkor jött a hosszabbítás utolsó perce, amikor David Trezeguet a másik cserét Sylvain Wiltordot hozta helyzetbe a bal oldalon, aki egy köténnyel lepte meg Francesco Toldót, persze nem jó értelemben, hiszen azzal a találattal egalizált. Hosszabbítás.

Az olaszok innentől kezdve összeomlottak. Most már nem volt kérdés, hogy ki lesz a győztes. 13 perc telt el és David Trezeguet el is árulta mindenkinek. Robert Pires robogott el a szélen, remekül tálalt középre és adta a lehetőséget Trezeguetnek egy parádés találatra. Aranygól, ami a mérkőzés végét jelentette. Az olaszok erre már nem válaszolhattak. Talán ez volt a tökéletes torna egyetlen szépséghibája.